Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1916 (59. évfolyam, 1-53. szám)

1916-01-09 / 2. szám

ban, a melyek őt a reformátorok egész életpályáján elkísérik s a melyekért küzdeni soha sem szűnt meg, a melyekért való küzdelem vörös fonálként húzódik egész életén át. A beadvány első sorai világosan jelzik a czélt: „Az a jól rendezett egyház, a melyben a Mi Urunk Vacsorájával gyakran élnek s a melyben az ékesen, úgy osztatik ki, hogy még gyanúba sem kerülhet senki, mintha azt nem szentül ós különös tisztelettel venné magához. Ebből az okból az egyház jókarban tartása végett szükséges az úrvacsorától való eltiltásnak intézménye." Ez a néhány szó magában foglalja a lényeget, a további pontok egyrészről pontosabban körülírják magát a czélt, másrészről ismertetik az eszközöket, a melyekkel a czélt megközelíthetőnek tartja. „Az lenne a kivánatos, hogy a hívek Jézus Krisztus szent vacsorájában legalább minden vasárnap részesüljenek. Ezt javasolja egyrészről az a vigasztalás, a melyet abból a hívek merítenek ... a fölbuzdulás, a melyet az úrvacsora vételekor érezünk, a midőn megismervén Istennek kegyelmét, az Ó csodálatos dolgait, erőt nyerünk arra, hogy mint ugyanazon test tagjai, keresztyénhez illő békességben, testvéri egyetértésben élni megtanuljunk." Utal az őskeresztyén egyház példájára, azonban számolva a helyzet nehézségeivel, egyelőre elegendőnek tartja a havonkint egyszer való úrvacsoraosztást. A mi a méltatlanoknak kizárását illeti, erről lioszszabban szól a beadvány : „A legfőbb szabály, a melynek megtartására különösen ügyelnünk kell, az, hogy az úri Szentvacsora ... be ne piszkoltassék, meg ne szentségteleníttessék. Ez pedig megtörténik, ha olyanok jönnek az Úr asztalához, a kik gonosz életükkel bebizonyítják, hogy semmiképen sem tartoznak Jézushoz. Vigyáznunk kell arra, hogy ez a megszentségtelenítés . . . magát közöttünk a mi hanyagságunk következtében be ne fészkelje ... A megjavításnak a módját maga az Ur rendelé el Szent Máté evangéliumának 18. részében. E szerint kell eljárnunk, ha nem vetjük meg az ő parancsát." A dolgok egymásutánját, a modus procedendit, az eszközöket illetőleg a fölterjesztés így nyilatkozik : „Elhatároztuk, hogy megkérjük önöket, legyenek kegyesek jóerkölcsű, jóhírnevű, állhatatos, romlottságra nem hajló s olyan férfiakat kiszemelni, a kik a város különböző pontjain laknak s a kik figyelemmel kísérjék mindenkinek a magaviseletét. A hol valami nagyobb bűnt látnak, közöljék a lelkésszel, hogy az illető barátságos figyelmeztetésben részesüljön. Ha ez czélhoz nem vezetne, figyelmeztessék az illetőt arra, hogy makacsságát az egyháznak tudomására fogják hozni. Már annak is nagy lesz a haszna, ha az illető hibáját fölismeri. Ha azonban ellenszegül, elérkezik az ideje annak, hogy a lelkész a gyülekezet elé tárja az ügyet. Ekkor kitűnik, vájjon az illető megmarad-ó hibájában és ezzel elérkezik a kizárásnak az ideje, a mikor t. i. kijelentik, hogy a megátalkodott embert a keresztyén közösségtől elkülönítvén, megszégyenítésül őt a Sátán hatalmában hagyják addig, a míg bűnbánatának, javulásának külső jeleit nem adja; ennek a kizárásnak külső jele gyanánt az Ur asztalától eltiltják. De azért az igehirdetésen jelenjék meg, megkísérelvén, vájjon megtérítése végett megérinti-e szívét az Úr? Az egyháznak más teendője nincsen. De ha akadnának vakmerők, a kik megmaradnának megátalkodottságukban, az önök dolga lenne intézkedni arra nézve, vájjon az illetők könnyen vegyék-e a kitiltást s hogy vájjon a kormány megtűrheti-e az Istennek és az ő evangéliumának a kigúnyolását." Kíváncsian tudakozzuk, minő fogadtatásban részesült a tervezetnek ez a része, a mely a magánéletbe belenyúlt, a tanács tagjai között? Az idevonatkozó jegyzőkönyvi feljegyzések azt mutatják, hogy a tanács az egyházfegyelemnek ilyetén való felállításán semmi idegenszerűt nem talált. Az idevonatkozó jegyzőkönyvi határozat így hangzik: „Az úrvacsorát évenkint négyszer osszák ki, a keresztség szentségét pedig bármelyik napon a hívek jelenlétében, a házasságot három egymásután következő vasárnapon kell a gyülekezet előtt kihirdetni s mindig a gyülekezet előtt kell megkötni. A többi pontok elfogadtatnak úgy, a mint azok írva vannak(Herminjárd levélgyűjteményében a 602. 1.) A dolognak magyarázata az, hogy Kálvin szóbanforgó indítványa épen nem állott ellentétben a kor felfogásával. Magában Svájczban is széltiben találkozunk hasonló intézkedésekkel. Zürichben például már jóval előbb, 1523-ban elrendelte a tanács, hogy az úrvacsorától el kell tiltani azokat, a kik rossz példát adnak a híveknek s tényleg négy tanácsost hat hónapra tiltottak el az Úr asztalától. Egy újabbkori theologus (Heiz a „Prot. Kirchenzeitung" 1886. évfolyamában) idevonatkozólag így tájékoztat: „A szelíd Oekolompadius igazolja a szigorú Kálvint. 1830-ban Bázelbe behozzák az exconimunicatiot. A város minden eklézsiájában három istenfélő, becsületes ember a pásztorral együtt egy tanácsot alkot, a melynek feladata a hívek életét szemmel kísérni. Kálvin javaslata nem különbözik a bázeli formától," A mi magát Genfet illeti, az efféle indítvány ott nem lehetett váratlan és meglepő. Doumergue ismert munkájában (II. k. 224. 1.) idézi Roget (1864-ben megjelent idevonatkozó) tanulmányából a következő helyet: „Az egyházi fegyelem, annak a magánéletbe való avatkozásával, mely azt lényegesen jellemzi, Genfben már életben volt Kálvin odaérkezése előtt. Nincs igazuk azoknak, a kik a fegyelmi szabályok eszméjét, kezdeményezését, mely államunkban megerősödött, ennek a reformátornak tulajdonítják. Kálvin csak szentesítette, megszilárdította, fokozatosan kiterjesztette azt a rendszabályt, a melynek alapjait már ott találta." Az utóbbi időkben szóba került a Kálvin-féle kiközösítés ügye. Ebből az alkalomból kértünk helyet a Lap hasábjain a szóbanlévő fölterjesztés idevonatkozó néhány sora számára. Dr. Pruzsinszky Pál.