Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1916 (59. évfolyam, 1-53. szám)

1916-04-16 / 16. szám

Levél a szerkesztőhöz. Nagytiszteletű Szerkesztő úr! Szeretnék néhány érdekesebb dolgot szerbiai miszsziói útamból a P. E. és I. L. olvasóival is közölni. Maga a terep bennünket, tábori .lelkészeket ma azért is érdekel, mert egész Szerbia területén, a hol pedig a megszálló csapatok jórészt a mi öreg népfölkelőinkből kerülnek ki, egyetlen pap sincs. Most gondolkoznak rajta Sarajevoban, liogy a kérdésnek mi volna a czélszerűbb megoldása. Egyelőre én vagyok egy rövid, 80 kilométeres vonalnak ünnepi legátusa. Most is a karácsonyi ünnepekre hívtak ki ott levő barátaim, de mikorra a különböző hivatalos írások megtették útjukat, a karácsonyt február első két hetére helyeztük át. De iinnep volt ez, szép, hangulatos, meleg ünnep akkor is. - Azt a zászlóaljat, a melyik a Drina szerb partját foglalja el, utoljára október első napjaiban láttam, a mikor a szerbek elleni offenzíva megkezdődött. Valamilyen telepathikus úton mindig olyankor mentem ki hozzájuk, a mikor vagy valami öröm vagy valami szomorúság, de a legtöbbször valami rendkívüli dolog történt vagy akart történni velük. Október hó o-éii akartam a Drina-vonalon néhány más zászlóaljat is felkeresni. Különösen szerettem volna odamenni, a hol egy régi kedves ismerősöm volt egyik század parancsnoka. Mintha éreztem volna, hogy rá is ép úgy, mint arra az egész zászlóaljra a következő napokban sok nyomorúság fog jönni. Már nem mehettem hozzájuk. Azt a hírt vettem, hogy helyükről el kellett inozdulniok és az offenzíva .előkészületeiben vannak. Nem hiába nyugtalankodtam miattuk. Ok jutottak az első tűzbe. És a zűrzavarban kedves ismerősöm is megsebesülve szerb fogságba esett. (Hol lehet azóta?) így csak a szokott, régi drinaparti csoportnál maradhattam és onnan is ebéd után egy órakor el kellett tűnnöm, mert már három órakor megkezdődött a tüntetés és estefelé a lövöldözés. Szegény régi barátaimat úgy hagytam el a bizonytalanságban. Mit hoz a holnap? Igaz-e;

a mit a kémek mondtak, hogy a túlsó parton több hegycsúcson is ütegek vannak felállítva, a melyek egy-két gránáttal halomra lőhetik az egész sík területen levő táborunkat? A nyugtalanság érzete ott ült az arczokon. Az öreg népfölkelőknek még a pipa sem esett jól. Pedig a nyomorúsággal együtt legjobban ezzel szoktak össze. A levegő nyomott, kissé ködös. A Drina épen fátyolos, mintha a köd nem akart volna az egész nap felszállni. Az emberek halkan beszéltek egymással, mintha attól tartanának, hogy a túlsó part szerb őrei kihallgatják őket. Az egyik ládát szögezett és zsákot tett rá, hogy a zörgés át ne hallassék. Mintha az egészen valami ünnepélyes láz vonult volna végig. És én így hagytam el őket. El kellett onnan mennem, mert a kocsim, két jó lovam, melyek rám voltak bízva, nagyon alkalmas czél lettek volna ellenségeinknek. És most, a mikor újra találkoztunk szerb földön, biztos talajon, a zászlóalj alig néhány veszteséggel, teljes számban, mint egy széthullott család, a melyiknek tagjai újra összekerültek, üdvözöltük egymást. Micsoda más érzések kísérték a boreniczai volt tűzérkaszárnya egyik óriás nagytermében vagy a 1—i iskolaépületben vagy a j—i hegytetőn tartott istentiszteleteinket. Ott a Drinaparton a bizonytalanság, a mindenre elkészülés, elbúcsúzás otthontól, családtól, a jó bácskai földtől. Itt, a meghódított szerb földön a felsóhajtás, a megkönynyebbiilés, a hálaadás. „Megtartottál, Istenünk, bennünket, megtartottál az életnek, családjainknak. Legyen áldott a te szent neved." És leírhatatlan érzés volt, a mikor az istentisztelet végén a szerb tűzérkaszárnya falai a magyar himnuszt visszhangozták. Magyar, német, tót, bácskai szerb, mind kidüllesztett mellel, felcsapott fővel, teli tüdővel fohászkodott: Isten, áldd meg a magyart. Mi másként hangzik ma, mint akkor. Ma diadalmi ének, akkor valami lágy, nehéz, a lélek mélyéből fakadó, kérő sóhajtás. Körülbelül két hetet töltöttem el széjjeljárva több helyen, hogy a magyar csoportokkal istentiszteletet tartsak. Eljutottam egész Sabaczig, az első megállóhelyemtől, Loznicától. ígj bőséges talaj várt rám a művelésre is, tapasztalatokra is. A merre voltam, mindenütt tüzek jelezték, hogy itt új életnek kell támadni a régi, elhanyagolt világ nyomán. Ez a kitűnő termőföld már 4—5 éve nem volt művelve. A gaz, négy esztendő gaza, öszszevissza szövődött, fonódott a földeken, hogy azokat előbb fel kell égetni, hogy ha új termőföldet akarnak belőle elővarázsolni. Milyen más tüzek ezek, a melyek a békét, a munkát, a tartós, építő, maradandó munkát akarják jelzeni. És milyen más tüzek nyomait viselik Sabacz, Loznicza, Ribari és a többi részben vagy egészben szétlőtt és felégetett városok és falvak magukon. De ha már tűzről beszélek, bizony nem ártana már szervezni a szerbiai tábori papságot, mert, talán valamiben hozzá tudnánk járulni azoknak a tüzeknek oltásához, a mely annyi emberben lángra kap, ha egyszer biztonságban érzi magát és tétlen életre van kárhoztatva. Ezek az emberek mind életerős, munkához, a föld töréséhez hozzászokott, dolgos, jóravaló emberek odahaza, a kik családjaikért, saját jobbvoltukért szívesen fáradoznak. Takarékos emberek, a kik szorgalmuk gyümölcsét meg is becsülik. És most? Kizökkentve a rendes kerékvágásukból, olyan dolgokra viszi őket mai helyzetük, hogy bizony sokaknál a háború utánra is sötét árnyék vetődik családi életükre nézve. Hogy itt milyen orvosság volna a legalkalmasabb? Hiszen az bizonyos, hogy legjobb volna, ha a háború befejeződnék, mert azzal vége lenne a nehéz álom nyomásának, vége lenne az élet összevisszaságának. Kiki megtalálná újra (sajnos, hányan nem fogják megtalálni!) otthonát, családját, rendes, mindennapi munkáját. De hát addig is (úgy-e, hogy meddig még ?) hozzá kell fogni az ébresztéshez, még nem késő. Ha Szerbia nincs is már, ha a szerb nép