Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1916 (59. évfolyam, 1-53. szám)

1916-04-09 / 15. szám

tizennyolczadíkban és tizenkilenczedikelső felében volt? S miért nem adták meg neki, a mi ehhez kellett volna ? Ha gyárvárossá nem lehetett, ha nem lehetett se hivatalnok-, se katona-, se kereskedőváros, miért nem tudták azok, a kiken ez múlik, iskola-városnak megtartani? Valahogy úgy, a hogy Szemere Miklós nagyúri fantáziája elképzelte (hány Szemere járt a pataki kollégiumba ?), hogy napsütötte, végtelen zöld tenniszpályáin, fasorokkal szegett czéllövő-terein, csöndes és derűs könyvtárszobáiban, vivő- és billiárd-termeiben kertek közé épített pirosfedeles cottage-aiban s a Bodrog vizén úszó csónakházaiban az új magyar ifjúság elitje nevelkedhetett volna fel, hogy férfikorában visszaaadhassa a nemzeti társadalomnak derűs, friss és bátor életfelfogásban, testi és erkölcsi épségben, modern és mégis magyar élnitudásban a Patakon gyűjtött kincseket? Miért nem lehet nálunk ilyesmit megcsinálni ? Szegények, élhetetlenek vagy érzéketlenek vagyunk ilyenekre ? Miért kellett e helyett a másutt oly természetes fejlődés helyett, Pataknak magárahagyatva, vérszegénység miatt elsorvadnia?" A feleletet mindjárt megadhatjuk. Nem vagyunk szegények, csak érzéketlenek és élhetetlenek. Érzéketlenek azért, mert azt hisszük, hogy főiskoláinkat külső primitívségben ma is a XVII. századbeli állapotban hagyhatjuk meg, de élhetetlenek vagyunk főleg azért, mert sem a múltban, sem a jelenben nem ragadtunk meg minden eszközt arra, hogy az ilyen váiosokat, mint Sárospatak, Pápa, Nagyenyed stb. czéltudatos politikával a legnagyobb mértékben emeljük, illetve emeltessük és külsőleg is virágzásra juttassuk. Érzéketlenek voltunk a más kerületek intézményei iránt s a száz évenkint öszszeülő zsinat tagjainak eszük ágában sem volt még eddig az, hogy messzemenő politikával, a református jellegű városok emelkedését, ha közvetett úton is, elősegítsék ; a kormány s az ország református vezéremberei pedig sohasem gondoltak arra, hogy a református és magyar nemzeti szellem fészkeit úgy körülbástyázzák, hogy azok a főiskoláknak, mint drágaköveknek, méltó foglalatai lehetnének. Ugyanaz a szellem most is, mint a debreczeni főiskola föladásakor, hogy a kerületek autonómiájuk várának bástyáiról nézik, hogy a másikat hogyan ostromolja a különféle ellenség, de sem a sajtóban, sem társadalmi úton, sem az egyházi közvélemény nyilvános és hatalmas erejével nem szólnak bele a másiknak az életébe^. Pedig ez nemcsak isteni joguk, hanem kötelességük is egyszersmind. De nálunk még csak politikai közvélemény van, egyházi nincs s a mennyiben van, az nem országos, hanem csak kerületi s gyenge, czélnélkiili, erőtelen. Befejezésül azonban legyen szabad még néhány elvi megjegyzést megkoczkáztatnunk. Mi a pataki főiskola tanárainak azt az érvét, hogy a főiskola, a menynyiben hallgatóinak száma folyton csökken, elsorvad, nem fogadjuk el. Mert szerintünk a felekezeti főiskoláknak sohasem az- a rendeltetésük, hogy a mennyiségre, hanem, hogy a minőségre dolgozzanak. Kuyperék megcsinálták Amsterdamban a már meglevő városi egyetem mellé a maguk egyetemét. Ezen az egyetemen még 1903-ban is az összes fakultásokon mindössze csak 140 hallgató volt s ők nem búsúltak ezen, nem beszélnek sorvadásról, mert nekik az a lényeg, hogy azt a 140-et valóban erős, öntudatos hitű s református jellemű munkásává neveljék a holland intelligencziának. Ez a nevelés lenne az ideál a mi főiskoláinknál is. S ezért hirdetjük azt, hogy egyetlen egy főiskolánkat sem szabad feladnunk, ha még oly kevés is a hallgatója; csak olyan szellemben kell őket tanítani, hogy ezért a szellemért érdemes legyen azokat továbbra is fenntartani, hiszen minden felekezeti iskolának ez a conditio sine qua non-ja és igazi jelentősége. Másfelől azonban az is természetes, hogy arra kell törekednünk, hogy minél több ifjút nevelhessünk ilyen szellemben. Ne vegyék tehát rossz néven a pataki főiskola tanárai, ha mi kifogásokat emelünk az emlékirat, mint leendő történelmi okirat, , bevezető gondolatai s egyes kifejezései ellen. Szerintünk ugyanis a református főiskolák a mult hitbeli erős öntudatosságának korszakában nem az „evangéliumi szabad szellem", nem a „szabad tudományos vizsgálódás" s a „protestantizmus" általános és bizonytalan szellemű fészkei voltak, hanem a határozott bélyeget hordozó tipikus református szellem melegágyai. Mi ismerjük a pataki főiskola jelenlegi szellemét s így tudjuk, hogy ezek a kifejezések hű tükrei annak az álláspontnak^ a melyet az az utóbbi évtizedekben nyíltan képviselt. Ez alkalommal nem is vádként írjuk le ezeket a megjegyzéseket, hanem csak azért, hogy a következő gondolatot olvasóinkkal jobban megértethessük. Szerintünk ugyanis a pataki főiskola.lélekben megszűnt már akkor, a mikor átalakult benne a régi történelmi kálvinizmus tiszta szelleme a modern raczionálizmus szellemévé. S bármennyire is rosszul esik, de meg kell állapítanunk, hogy szerintünk összes közép- és főisko-v Iáink jelentősége, nevelő és jellemfejlesztő ereje azóta kezdett hanyatlani, a mióta a szabad vizsgálódás elvének hamis magyarázata által „a tudományok bármiféle szele" hajtja az intézetek lelkét. A mi különben nagyon logikus is, mert hiszen csak addig nevelhet egy intézet református jellemeket, a meddig egész szellemében maga is erősen református alapon áll. Szerintünk tehát a pataki főiskolát már vagy ötven évvel előbb kellett volna áthelyezni De még most sem késő. Sine ira mondjuk ezt, hiszen a maguk modern liberális szellemét a pataki főiskola tanárai sem tagadták soha. Viszont azonban azt is be kell látniok, hogy ez a gondolkozás a pataki főiskola történelmi szelleme számára mindig idegen marad. A régi pataki szellem élete és történelme lezáródott. Kezdjen tehát a főiskola új székhelyén új szellemének megfelelő életet. Száz év múlva aztán majd » meg lehet állapítani, ho^ty melyik szellemnek van az egyház és nemzet életére nagyobb jelentősége. Sebestyén JenÖ.