Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1916 (59. évfolyam, 1-53. szám)

1916-03-12 / 11. szám

sek, e kegyetlen cserények közé ? — Nézd, fönn a magasban mily fennen szállnak társaid, — hogy csattog szárnyuk, hogy ragyog a tollnk a napfényben! Nem óhajtanál-e velük szállni magasra, fel, egészen a fellegekig s haza találni a biztos fedél alá, mondd: nem vágyódol repülni? . . . S egy gyöngéd kéz nyúl szelíden érte s egy enyhe nyughely vár reá s a szegény, összetört szárnyú madár úgy érzi, hogy egykor még felfog ő is repülni a fellegek közé s a napsugár színarany fénnyel vonja be most még véres tollait. * Kora reggeltől estig ott dolgozott a gyárban, szorgos két keze lankadatlanul szolgáltatta a feldolgozandó anyagot annak a hatalmas gépezetnek, mely hangos kattogással nyélte-nvelte a belékerülő materiát, míg egyszer egy őrizetlen pillanatban a vasszörnyeteg a dolgos jobb kezet is felfalta! . . . Ott tette le a mentő-autó a kórház udvarában ; a folyosón szelíd szeretettel két diakonissza veszi gondjaiba, míg a hordágyon s műtőn keresztül a tiszta, világos kórterembe jut, gondosan vetett ágyán kíntól eltorzult arcczal piheg. Lelke sötét képeket lát. Látja a kétségbeesett özvegy édesanyát, ki ma este hiába várja haza a leányát, a kis testvéreket, kik kenyeret várva nyújtják feléje kezüket s kiknek az a dolgos jobbkéz már sohasem fog többé kenyeret hazavinni! — Látja magát nyomorban az utczasarkon, éhezve-fázva, árva balkezét nyújtogatva alamizsnáért, s minden beléhulló fillér mintha égési sebeket hagyna a koldulásra nem termett tenyéren. Lázasan fölsikolt . . . De íme, fölé egy kedves arcz hajlik s testvérkéz simítja forró homlokát s míg szelíd szóval csillapítja a diakonissza a háborgó lelkét, valami csodálatos könnyebbséget érez; valahogy megsejti, hogy abban a testvéri szóban, amaz egyetlen dicső Testvér szól a lelkéhez vigasztaló nagy szeretettel, s úgy érzi, nem oly rettenetesen kietlen a jövő, nem oly kétségbeejtőn szomorú a helyzet; hisz . . . hogy is mondta az a fehér fejkötős, nyájas szavú diakonissza? ... „0 megsebez, de le is kötöz" ... „Az 0 sebeivel gyógyulánk meg" , . . Az Ő kezei sebeztek meg?... Oh, akkor Ő valami csodálatos gyógyulást fog adni! . . . Az Ő sebeivel gyógyulánk meg! Az Ő sebei! . . . Oh, micsoda sebek azok, melyek értünk véreztek! — Hogy kapta e sebeket ? Dolgozott a kenyérért kegyetlen gépek között? . . . Oh, neki nem kellett dolgoznia az eledelért, ki maga „az életnek kenyere!" . . . S a szenvedő csonka beteg mind többet vesz be az égi táplálékból s a gondosau alkalmazott testi orvosság mellett a lelki gyógyszer is mind jobban hat s már érzi, hogy nőnek az összetört, eddig nem is használt szárnyak és bízva várja, hogy kinőjjenek, olyanokká, mint a galambnak szárnyai. S mire beheged a hiányzó kézfej helye, begyógyul a kétségütötte seb is a lelken, s szárnyal bátran, magasan, mint a felleg, mint a galamb a dúczhoz. — Az élet, gond s a kenyérharcz többé nem aggasztja, mert már is tapasztalja, hogy a ki az ég madarait táplálja, eltartja őt is, — kit gondos, hű kezek hazavezettek az Atya karjaiba . . . * Éles csilingeléssel szólal meg a bejárat csengője ; zavaros hangok sürgetik a kapu megnyitását s a virrasztó testvér, ki éber gonddal figyel minden neszre, az egész nagy házban gyors, könnyű léptekkel siet át a sötét udvaron, hogy a zörgetőket bebocsássa. — Erős fuldoklási rohamok közt hoznak egy sápadt nőt, ki hörgő hangon egyre csak ezt kiáltja: „meghalok, meghalok!'" A rettenetes méreg, mit a harcztérre induló férj hagyott testamentumkepen (biztosítékul az élet nyomorúságai ellen, útravalóul a halál és kárhozat örökkévaló kínjaihoz), megkezdte borzasztó munkáját s a „hitvesi hűség" e szerencsétlen áldozata irtózatos rohamok közt kiáltoz segítségért. Az orvos és a mellette működő testvéreknek minden igyekezete oda irányul, hogy némi könnyebbséget nyújtsanak e boldogtalannak; s minden lehetőt megtéve végre alább hagy a görcsös fuldoklás. Az ellenszer lassan hatni kezd s a kimerült test pár pillanatra elpihen. A csillapítószer hatása alatt álom száll a szemekre, a bódult agy kissé kitisztul s az ébredés percze tisztább fogalmakat mutat a háborgó léleknek . . . Mint halkan lebbenő galambszárny közeledik az őrködő testvér a halálra kínzott beteg ágyához, szerető részvéttel simítja meg a verejtékes homlokot. Riadtan kérdi a szenvedő: „élni fogok? Oh én élni, élni akarok!... Ugye, meg fognak menteni ? Ugye, nem engednek meghalni? . . . Oh én nem akartam, . . . ő beszélt rá . . . ő ígértette meg velem, ha meghallom, hogy elesett, beveszem mind azt a pasztillát. . . s nem mertem meg nem tenni... féltem, hogy eljön, hogy szememre vesse, hogy nem tudok érte meghalni! . . . S most élni akarok . . . élni . . . élni ..." „Élni?" . . . Ismétli halkan a testvér, tudja-e, mit jelent ez a szó? — Hinni a Jézusban! 0 így szól: „a ki én bennem hisz, ha meghal is, él"! S a ki Benne hisz, az győz, „a ki győz, annak nem árt a második halál"... (Jel. 2 : 11.) ... A méreg már nagyobb rombolást végzett, minthogy a testét meg lehetne menteni s nem áltathatja valótlansággal, még a leggyöngédebb jóakarat sem a nagy útrj, készülőt, e hajótöröttjét az életnek s gyors segély kell, menteni, a mi szintén veszni indult: a lelket. A határozott beszéd, a bátor bizonyságtétel világosságot vet a sötét lélek felé, Isten mentő szeretete s mérhetetlen kegyelme föl van tárva a megtévedt lélek előtt s csak egy mozdulat... már használhatja cserények közé hullott szárnyait s átröpülhet velük a halál sötét völgyén, megtisztulva, színarany fényesen . . . Nyáry Ilona.