Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1915 (58. évfolyam, 1-52. szám)

1915-07-18 / 29. szám

viselőjének kikiáltani csak azért, mert élete alkonyán azt mondotta: „Eletem legnagyobb felfedezése — Jézus Krisztus". Czikkíró úr így kezdette: „A kik szerencsések voltak tanulmányútjuk folyamán közvetlen tapasztalatot szerezni a hatalmas germán erő intenzitása és méretei felől, azokat kevésbbé lepik meg a világháború ama tanulságai, a melyekben a német nagyság teljes pompával kibontakozik". Szóról szóra lelkes örömmel aláírom én is. De szabad legyen így folytatni: a kik pedig szerencsések voltak ezen kívül az angol társadalommal is közvetlen érintkezésbe jutni, tudják, hogy ott máiévek óta sokan siránkoztak a bajok felett. Hányszor hallottuk nagy gyűléseken az ilyen melankolikus felkiáltásokat : Oh, ha ma egy becsületes Gladstone-unk volna! Hányszor hallottuk, a mint kiváló szónokok ledörögtek a saját nemzetük utilitárizmusára! ... És most, vájjon mi rejtőzik az angol sorozás óriási kudarcza mögött? Talán gyávaság? Hiszen ebből a népből láttuk felvonulni a nagy „volunteer" misszionáriusok seregét. Meghaltak másokért. És most nem akarnak meghalni önmagukért. Tessék elhinni, hogy még most is megtaláljuk — a sok gonosz között is — az „igaz"-aknak legalább azt a minimumát, a melyért egy egész Szodomának kész megbocsátani az Isten. Apropos ! Tetszik még rá emlékezni, hogy Szodomával szemben milyen álláspontot foglalt el a hit hőse ? . . . De hát nem is ez a fődolog abban a két czikkben. Nem csupán két némzet mérlegeléséről van szó. Nagyon is hosszan kilóg azokból a sorokból az a bizonyos lóláb, a mely már annyiszor odavágott azok felé, a kik nem akarnak beállani az ő dicsőségük triumfáló szekerét tólni. Pedig ezen a világon minden ezért látszik lenni. A háború is. Még tán' Hindenburgot is azért teremtette az Isten, hogy nagyszerű győzelmeivel a „debreczeni evangéliumot" frappánsan igazolja . . . Kedves czikkíró úr, értse meg már egyszer : a mit bennünk oly ellenállhatatlanul gyűlöl, azt nem az angoltól vettük. Ha látott bennünk, vagy munkánkban „stréberséget", üres bensőnek képmutató leplezgetését" stb.; ha valóban észrevette, hogy vannak közöttünk, a kik „palásttal takargatják a világ lopott gyönyörűségeit", hát ez nem azért van, mert angol „idegen anyag került bele vérkeringésünkbe", hanem azért, mert az az „idegen anyag", a melynek elvetése még a választott nép önálló nemzeti életének is halálát jelentette, még mindig nem került bele kellő mértékben a magyar nemzet vérkeringésébe. Hová menjünk? A legfőbb dologért sehová. Egész nyugodtan itthon maradhatunk. Ne firtassuk azokat az angol, német stb. „világnézetieket. Ez egyik sem örök. A ki a saját nemzete számára a tökéletes világnézetet akarja behozni, annak nincsen alkalma válogatni. A mint nem volt soha azóta, hogy egy ajakról elhangzott: „Uram, kihez mehetnénk?! . . ." Te nálad van az, a mi sem zsidó, sem görög. Sem angol, sem német. Az, a mi legelső sorban nem theologia, nem tudomány, nem nagyszabású országos akczió, nem vezerczikkezés, hanem — egyéni dolog. A legbensőbb mértékben egyéni dolog. Takaró Géza. TÁRCZA. Baksay Sándor abauji őseiről. Boldogemlékű Baksay Sándor püspök az abauji ref. egyházmegye levéltárából is kért tőlem adatokat családja múltjára nézve. Ez alkalomból írta hozzám 1899 június 2-án az itt következő levelet: „Kedves Kálmánom ! Ezeknek a soroknak egyedüli, de kedves czélja, hogy megköszönjék szíves utánjárásodat és válaszodat s azzal be is fejeződjenek. De mivel három sort, jó barátnak, ha szabad is, de illetlen küldeni, folytatom a kéz alatt levő témát, mely ha téged nem érdekel is, engem érdekel. Az a Franciscus Baxai, ki baktai és szemerei pap volt és iniuriis Generosum Georgium Csibi lacessivit, nem tartozik egyenes ágon az én famíliámhoz, de lehetett Baxai Mátyásnak unokatestvére, mert Baxai Mátyásnak nem volt sem fi-, sem leánytestvére. Fia, leánya volt kettő-kettő és pedig az idősebbik Baksay István, 1699-ben ináncsi pap, a mi megtetszik Baksay Mátyásnak Forró, 1699 május 23-án kelt levele (Abaúj vármegye levéltára) külczíméből: „Reverendo Stephano Baxi de Alsó Baxa, vulgo tamen Neogradi, filio ut primogenito, ita et charissimo, Inancsini". Lehet, hogy Baksay István még akkor nem tartozott az abauji konfraternitáshoz, lehet, hogy „függött", a mi akkor könnyen ment; de bizonyára pap volt és pedig éltes ember már 1692-ben is;

mint elsőszülött fia a circa 1606-ban született Baxai Mátyásnak. Az 1708-ban ordináltatott Baksay János kisebbik fia volt ennek az Istvánnak s ennek a Jánosnak leszármazottja már Baksay István bátyám, a rimaszombati tanár, míg én az István idősebb fiának, Mátyásnak, golopi, majd bereti s utóbb mindvégig tokaji papnak vagyok dédunokája, a következő stemma szerint: Baksay Mátyás (Forró, 1630—1699) I Baksay István (Ináncs) I , I . I Matyas János (tokaji pap, (báji pap) f 1775 táján) Hat papot nevelt s ezek közül az elsőszülött .Józsefnek vagyok én a dédunokája rimaszombati Baksay De hagyjuk abba a genealógiát s más oldalról kerüljünk neki.