Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1915 (58. évfolyam, 1-52. szám)

1915-12-12 / 50. szám

óvassék s bizonyára ennek a közmegállapodásnak nem utolsó indoka volt az, hogy ily módon lehetett a dunántúli egyházkerület nagyérdemű főgondnokának, az eszme megpendítőjének és megteremtőjének közreműködését az egész akczió végrehajtása számára megnyerni. A ki az adócsökkentési akczió részleteivel, annak napról-napra újabb és újabb problémákat felvető kérdéseivel csak felületesen is foglalkozott, nem fogja tagadni, hogy-az akczió egységének megóvása szempontjából — különösen kezdetben — a központi intézésre, a számtalan, talán első nyilvánulásában jelentéktelennek látszó, de végső kihatásaiban mérhetetlen fontosságú kérdésnek biztos kézzel való irányításához arra az egy elmére minő nagy szükség volt. Közel nyolcz évi munka után ma már, Isten segítségével, túl vagyunk a kezdet nehézségein. A szépen elgondolt nagy konczepcziójú eszme át van ültetve az egyházi élet éltető talajába, a segélyek megállapításának irányelvei kialakultak, az intéző körök köztudatába átmentek. Magának az akcziónak adminisztrácziója pedig kiterjedésben olyan arányokat öltött (közel 1800 egyházközség részesül adócsökkentési segélyben s 400—500 adósegélyügy van állandóan folyamatban), hogy az egységet az intézők kis száma többé nem biztosíthatja. A központi intézéssel kitűzött főczél eléretvén, lassanként a központi intézés káros oldalai lépnek előtérbe. Mind sűrűbben hangoztatott — s jó részben jogosult — panasz, hogy az egyházközségek háztartásában oly nagy szerepet játszó adósegélyek megállapításánál az egyházközségek háztartására felügyelő és azt irányítani hivatott egyházmegyék és egyházkerületek számára nincs kellő ingerenczia biztosítva. A központon pedig állandóan érzett hiány az — s ez az egyetemes adóalap végrehajtó bizottság előadói s az érdekelt egyházközségek közötti permanens súrlódásoknak főforrása —, hogy a konventnek az egyházközségek háztartására semmi törvényes befolyása nincs. Hogy ebből micsoda anomáliák származnak, elég lesz néhány példára utalni. Egyik egyházközség — egyházmegyei és egyházkerületi jóváhagyás mellett — eladja erdejét s vételárát épületjavításra használja fel, melynek eddigi évi jövedelme az egyházközség közszükségleteinek jó részét fedezte. Bevételeinek állandó természetű csökkenése czímén segélyének felemelését kéri. A konvent az előtt a dilemma előtt áll, vagy megadja a segélyt s így prémiumban részesít egy eléggé el nem ítélhető könnyelmű gazdálkodást, vagy megtagadja a segélyt s ezzel megindítja az egyházközséget a romlás lejtőjén. Vájjon ha az adósegélyeket az egyházkerület a saját kezelése alatt álló alapból folyósítaná, jóváhagyást nyert volna-e ez az erdőeladás? Hogy az egyházközségi, háztartási és vagyoni ügyek intézésénél az egyetemes adóalap jogos érdekeit az egyházkerületek alig tartják szem előtt, beavatottak előtt nem kell igazolnom. Nem régen történt egyik egyházkerületi ülésen, hogy az egyszer már visszautasított díjlevél másodszor általános mosolygás között hagyatott jóvá, minthogy az érdekelt lelkész végre be merte vallani, hogy az új díjlevél csak az adócsökkentési segély felemeltetését czélozza. Állandó ütköző pont az is például, hogy az egyetemes konvent a segélyek összegének megállapításánál az illetékes egyházi hatóságok által jóváhagyott új díjleveleket nem respektálja. Tarthatatlan helyzet ezek szerint az, hogy az egyházközségek vagyoni és adózási ügyeire törvényes befolyást gyakorló egyházmegye és egyházkerület az adósegélyek megállapításától el legyenek zárva, az adósegélyeket. megállapító egyetemes konventnek pedig ne legyen semmi törvényes befolyása az egyházközségek vagyoni és adózási ügyeire. Ezen a visszás állapoton, igénytelen véleményem szerint, úgy lehetne segíteni, ha a konvent törvényes befolyást nyerne az adósegélyes egyházközségek vagyoni ügyeire. De ezt égyrészt csak a zsinati törvények módosításával, egyházalkotmányunk meggyökeresedett alaptételeinek áttörésével s az egyházi tényezők közhangulatának ellenére lehetne megvalósítani, másrészt pedig ez a törvényes ingerenczia a másfélezret jóval meghaladó adósegélyes egyházközséggel szemben amúgy sem lehetne soha igazán eleven és hatékony. Helyes megoldásul tehát csak a másik mód kínálkozik s ez az, hogy az adócsökkentési segélyek megállapításának joga engedtessék át az egyházkerületeknek, az egyházmegyék befolyása pedig az egyházmegyei közgyűléseknek fenntartott javaslattételi jog útján biztosíttassék. Az adósegélyeknek az egyházmegyék és egyházkerületek által való megállapítása azzal az eléggé nem méltányolható előnnyel járna, hogy az adócsökkentési segély iránti kórelem elbírálása mély ós alapos betekintést nyújtana ezeknek az egyházi hatóságoknak az érdekelt egyházközségek vagyoni viszonyaiba, gazdálkodásába, egész háztartásába s alkalmat adna, hogy az egyházközségek vagyoni viszonyaira vonatkozó, ma jóformán csak papiroson meglevő, leginkább csak bekövetkezett bajok szanálása során érvényesülő törvényes hatáskörüket hatékonyan, hogy úgy mondjam, praeventive gyakorolhassák. Ezzel karöltve kellene természetesen járnia annak a további újításnak is, hogy az egyházkerületek ne az egyetemes adóalap terhére állapítsák meg a segélyeket, hanem az egyetemes adóalapból nyert saját évi dotácziójuk terhére, mert ilyen módon az egyházközségek háztartási ügyei nem sablonos tömegreferádák lennének a közgyűléseken, mint ma, mikor a következményeiben kellőképen nem mérlegelt határozatok számlái rendszerint már igen rövid időn belül az egyetemes adóalapnak prezentáltatnak kiegyenlítés végett, hanem minden egyes adásvétel, kölcsönügy stb. gondos mérlegelés tárgya lenne, a köztudatban lévén, hogy a meg nem felelő