Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1915 (58. évfolyam, 1-52. szám)

1915-11-21 / 47. szám

ha csüggedsz, gyere el hozzám, majd én megvigasztallak, mert én erős vagyok." Lelke erős volt, de hajlott kora ós a napról napra megújuló háborús izgalmak megtörték testi erejét; és alig félév elteltével —• fegyvereink fényes diadalait már nem tudva bevárni — elköltözött nagy szelleme a szebb hazába. Örök dicsőség és hálával adózzunk a nagyasszony emlékének, fenkölt alakja sugározzék vissza az idők távolán keresztül is, példánykópiil késő nemzedékeknek! NEKROLOG. HUSZÁR GYÖRGY 1880-1915 Mélységesebb gyász, őszintébb megilletődés bánatos érzése alig-alig ülte meg valaha Nagykőrös közönségének lelkét, pedig koronként ennek a városnak társadalmát, közéletét is érik súlyos veszteségek, mint e hó negyedikén, mikor épen e lap felelős szerkesztőjének baráti értesítése nyomán szárnyra kelt a megdöbbentő hir, hogy Huszár György, a főgimnázium kiváló tanára, az olasz harcztéren hősi halált halt Még ebben a rettenetes időben is, a mikor pedig a gyilkoló fegyverek oly gazdag rendeket vágnak az ifjúság és a férli-kor legszebb éveit élő hőseink sorában s a mikor annyi reményteljes ifjú rokonnak, jó barátnak, volt tanítványnak naponkint olvasható gyászjelentései szinte elfásítják sziveinket a vigasztalhat]an veszteségek iránt: alig akartunk hitelt adni a Hiób-hirnek. Hátha a szomorú értesülés nem bizonyul valónak?! Hiszen tudtuk, hogy épen azokban a napokban volt megtérendő Huszár György kétheti szabadságra szerettei kedves, meleg családi körébe, hova 15 hónap alatt csak egyszer tudott hazajönni rövid időre a tavasszal. Ifjú neje, ártatlan négy kicsiny gyermeke oly türelmetlenül, oly szerető karokkal várták s a gyöngéd férj, a jó édes apa helyett megérkezik a rettenetes gyászhír! Másnap Kónya Gábor mezőtúri lelkésznek, egyik honvéddandár tábori papnak, Patonay Dezső lelkészünkhöz érkezett levele szomorú valóra váltja hiú reménykedéseinket. „Vérző szívvel értesítelek, — így szól az értesítés, — hogy a nagykőrösi egyház és iskola dísze, méltó büszkesége, dandárunk egyik legkitűnőbb katonája, nekem az Űr Jézus szolgálatában páratlan hűségű munkatársam és legkedvesebb barátom, Huszár György tegnap (okt. 29-én) hősi halált halt. Mily véghetetlen értékű áldozat a háború Molochjának! Mily drága az édes haza, hogy ily kincseket kell érte fizetnünk!'' Valóban értékes nagy kincse volt Huszár György az egyháznak, iskolának, családjának, baráti körének s az egész társadalomnak.. Hogy melyiknek a. vesztesége nagyobb, hol hagyott maga után pótolhatatlanabb űrt: nehéz megmondani. E lapok hasábjain kétszer találkoztunk nevével a háború kitörése óta. Levelei voltak közölve, melyekben arról a kellőleg alig értékelhető vigasztaló, megnyugtató áldásos hatásról tesz említést, a melyet a vallásos iratok olvasása gyakorol a harcztéren szenvedő katonáinkra. Sürgősen kéri e vallásos iratokat, imádságoskönyveket harczostársai részére, kikkel — mint erre való katonák magánértesítéseiből tudjuk — együtt olvassa bálványozott tisztjük, Huszár György főhadnagy a Könyvek könyvét, énekli buzgó áhítattal Énekeskönyvünk enyhületes megnyugvást nyújtó gyönyörű verseit s a kiket tiszta vallásos hite mélységes meggyőződésének őszinte érzésével bátorít a csüggedés kétségbeejtő óráiban, bíztat a végevárhatatlan gyötrelmes fáradságok testet-lelket pusztító napjaiban, felemelve reményvesztett bajtársai tekintetét az Örökkévaló nagyirgalmú Istenhez, a kinek — mint azt előttük saját példájával bizonyította — e mi mélyen vallásos érzésű barátunk hív imádója volt. Találóbban alig lehetne jellemezni Huszár György meggyőződésesen erős vallásos hitét, érzését, mint Kónya Gábor tette, írván: „...nekem az Úr Jézus szolgálatában páratlan hűségű munkatársam0

. Bizony igaz, hogy katonáinak nemcsak tisztje, hanem papja is volt. A harcztérről küldött szépséges leveleiből is az az istenes hit sugárzik felénk, melyről életének minden nyilvánulása, jellemének minden vonása, a vele való érülközés minden kedves alkalma, tanári működésének tizenkét sikeres esztendeje a beszélő bizonyságok. Tíz éve alapított családot. A nagykőrösi iskola egykori nagynevű igazgatójának, Szigeti Wargha Jánosnak unokáját, Wargha Ilonkát vette nőül. Házassági frigyüket három fiú s egy leánygyermekkel áldotta meg a Gondviselés. A jó édesapát pedig megáldotta gyöngéden szerető szívvel, mely mindig ifjú hitvese s kicsiny gyermekei boldogításáért dobogott. Mintaképe volt az előzékeny, gyöngéd férjnek, az önfeláldozásig gondos édesapának, a ki legfőbb boldogságát abban kereste s abban is találta fel, ha nemes kötelességérzettel felfogott egyik legszentebb életczélját: kis családja testi-lelki javát munkálhatta. Ezért tán legeslegnagyobb az árván hagyott kis család vesztesége, ennek sorsa kelti most fel a legméltóbb részvétet. Mint tanárt szaktárgyainak, főleg a magyar irodalomnak lelkes szeretete, alapos ismerete és tudásának folytonos öregbítése jellemezték azon a hajthatatlan, azon a mintaszerű kötelességtudáson kívül, mely tanítványai becsülésének, minden jók elismerésének megszerzésében a legfontosabb tényező volt. Saját példájára hivatkozva kívánta meg a becsületes munkát, a tisztességes kötelességteljesúést növendékeitől. Tanítványainak nemcsak oktatója, hanem elsősorban nevelője is volt. Szívesen érdeklődött azok legkisebb ügye-baja iránt. Bizalmat keltő „kedves egyéniségével hozzáférkőzött azok szivéhez s az atya ós gyermeki