Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1915 (58. évfolyam, 1-52. szám)

1915-10-24 / 43. szám

megbízattam, képes leszek-e minden várakozásnak megfelelően elvégezni. Aggodalmam még inkább fokozódik, lia azokra a dicső elődökre gondolok, a kik oly kiváló és fényes talentumokkal vezették egyházkerületünk ügyeit — sokszor vész és vihar között, de mindig apostoli buzgósággal és szeretettel. Azért ebben az ünnepélyes pillanatban azzal az esdő kéréssel fordulok egyházkerületünk minden egyes tagjához, közgyűlésünk lelkészi és világi alkotó tagjaihoz — a királyi papság evangéliumi elvéből kifolyólag is —, liogy engem a mindnyájunkra váró nagy feladatok elvégzésében támogatni kegyeskedjenek. Mert nagy és felelősségteljes munka vár reánk különösen most, midőn ebben a véres háborúban, melybe akaratunk ellenére belesodortattunk, hazánk szabadságával és függetlenségével együtt egyházunk jövője is koczkán forog. Ue erős bennem a hit, hogy a mit az emberek ellenünk rosszra gondoltak, azt az isteni gondviselés jóra fordítja és a mi szeretett hazánk a véres harczokból diadalmasan fog kikerülni és a mi ref. Sionunk is újra régi fényében fog tündökölni. Ehhez azonban mindnyájunknak vállvetett, egyetértő munkájára van szükség. Vessük azért kezünket mindnyájan az ekeszarvára ; s nem tekintvén azokra, a melyek hátunk mögött vannak, hanem előre nézve a czél felé, ápoljuk magunkban és egymásban az evangélium örökkévaló ideáljait; emeljünk szívünkben oltárt a nemzeti eszmények számára és őrizzük meg őseink hitét, a mely Istenhez vezet, hogy Tőle nemes küzdelmeinkben erőt, bátorságot és bizalmat vegyünk. Én ígérem, hogy a mi csekély erőt a jó Isten nekem ajándékozott, azt igazi önfeláldozással, anyaszentegyházunk iránti buzgó szeretettel fogom Egyházkerületünk javára fordítani. Ehhez a munkához kérem a főtiszt, egyházker. közgyűlésnek és kérem különösen Nagyméltóságodnak nagybecsű hathatós támogatását. Magamat mindnyájuknak szíves jó hajlamaiba ajánlom. TÁRCZA. Egy pásztorlevél. Egyik esperesünk szívessége folytán közöljük ezt a szép pásztor-levelet, a melyet a megboldogult püspök abból az alkalomból írt, hogy egyik gyülekezetben többség által megválasztott lelkész iránti ellenszenv miatt, többen az egyházból való kitéréssel fenyegetőztek. A közleményben a nevek természetesen törölve vannak. A levél jó bizonyságot tesz Baksay püspök pásztori tapintatáról, bölcseségéről. A —i lelkészválasztási ügyben két magánlevél érkezett hozzám, az egyik X, a másik Y és társai aláírásával; mindkettő illendő hangon van írva, noha az utóbbiból kimaradhatott volna az, a mi engem méltán megszomorított. Előre bocsátom, hogy én is baranyai ember vagyok ; Baranyában születtem, nevekedtem. Majd minden községben megfordultam. Különösen kedves emlékű előttem a csúza—rétfalusi vidék, a magyar reformáczió bölcsője, Sztárai Mihály öröksége. Épen ezért, hivatali szolgálatom és szívem törvénye szerint, minden egyháznak fejlődésén, békességén örvendek, de a baranyai egyházén kétszeres ez az öröm; minden egyháznak hanyatlását fájlalom, de a baranyai egyházakét kétszeresen fájlalom. Különösen fájlalom az Y hittagadással való fenyegetődzését. A hit legdrágább kincse lelkünknek, de az olyan hit, melyet szeszélyből vagy boszűból tagadnak meg, nem hit. Mondják hogy a hit olyan, mint a ruha — engedjük meg ezt a hasonlatot, csakhogy nem a testnek, hanem léleknek a ruhája, a melybe Isten öltöztetett minket s nagy különbség a kettő között. A testi ruha, minél tovább viseli az ember, annál szennyesebb, annál kopottabb; elszakadoz és utoljára tűzre, szemétre kerül. A lélek ruhája, a hit, a melybe Isten öltöztet, annál tisztább, annál fehérebb, annál fényesebb, minél tovább viseljük. És mi e lelki ruhát levetnénk, összeszaggatnánk egy ember miatt? Egy ember miatt. Volt valamikor egy másik ember, a ki nekünk ezt a hitet a maga nevével és isteni személyével együtt örökségül hagyta s hozzá lelkünk idvességét kapcsolta és mi azt az egyetlent és az ő benne helyezett hitünket, reménységünket, szeretetünket megtudnánk tagadni; azt a kősziklát, a melyen e hit épült, darabokra akarnánk tördelni egy ember miatt. Még egy másik kérdésem is van: Ha már most meghasonlik az a szép gyülekezet egy ember miatt, vájjon azt a meghasonlást átviszi-e társadalmi életébe: nem szólnak egymáshoz, nem köszöntik egymást? Kikerülik egymást a túlsó oldalra, a kik azelőtt a legjobb barátok voltak ? Ezt sem gondolnám; egymást meg nem tagadjátok, csak a hitet tagadnátok meg. A szép —i egyház meghasonlott, két egyformán tekintélyes számú párt áll egymással szemben ? Melyik ragaszkodik most nem N. N. személyéhez, hanem egyházához és hitéhez? Feleljen erre bölcs Salamon : Olvassátok el I. Kir. III. 16—27-et. Ott egy gyermek kettóvágásáról van szó, alkalmazzátok ezt magatokra! El kell szenvednem az Y-féle panaszlevélnek azt a vádját is, hogy én „ilyen tekintélyt mélyen aláásó határozatot hozattam". A bíróság tagjai független és bölcs emberek s ítéletük kimondásánál semmiféle irányítást nem tűrnének. Egyébként pedig a tárgyalást nem én vezettem, hanem a hivatalára nézve idősb elnök,'főgondnok úr ő Excellenciája. Ilyen magasságra talán a panaszosok gyanúsítása sem emelkedik. Most bevégzem levelemet az írás szavával, kérlelve a panaszos feleket: „Fiacskáim, szenvedjétek egymást és ha egymásra valami panaszotok van, bocsássátok meg egymásnak, miként Jézus megbocsátott tinéktek! Az Istennek békessége uralkodjék a ti szíveteken, a melyre hivattatok egy testben!"