Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1915 (58. évfolyam, 1-52. szám)

1915-09-26 / 39. szám

tamentum és 100 zsoltár. Visszaírtam tehát a konventi irodának, hogy minden megjegyzés nélkül kérem ezeket megküldeni a további kellemetlenségek elkerülése végett. Erre kaptam egy leltárt a konventtől, hogy van nekik raktáron 400 ev. rész, 2000 Koszorú, 1000 Téli [Jjság és 700 Harmatcsepp. A „Harmatcseppek" áldott kis könyv, mindig örvendezve veszem a kezembe és egy gondolattal mindig áldást kívánok az írójára, de hát más is kell e mellett; a „Harmatcsepp"-et főleg a harcztérre menölcnelc vagy már ott lévőknek kell osztogatnunk. Nincs sok időm az írásra, azért röviden vetek pár adatot papírra, hogy milyen a sebesültek helyzete, ítéljék meg odahaza, kell-e ezeknek olvasnivaló. „No, édes atyámfia, hogy van?" kérdem egy kemény kinézésű székelytől. „Rosszul, tisztelendő úr, kérem, ebben a folytonos fekvésben kimegy az ember az elméjéből." „Jó lenne-é, ha hagynék itt pár füzetet?" kérem az engedelmet egy szakgatott feleletet adó betegtől. „Hogyne volna jó, hisz' itt meg kell bolondulni." Ezeknek a „Harmatoseppek"-en kívül más is kell, hát még a gyötrődő lelkeknek. Mert otthon úgy gondolja az ember, hogy „hősök". Hisz azok is, a mikor muszka van előttük, de itt a kórágyon már nincs muszka, itt annál még keservesebb küzdelem van. A lélek vergődése, irtózatos tusája a tisztaságért, a minek nehéz tények torlaszolják el az útját. „Zabi gyerek vagyok." „Megátkozott az édes anyám, engem az fogott meg." „Hát akkor mit csináljon az ember, ha tíz hónapig oda van a csatába ós körösztölőre kell hazamenni?" „Én most nem szólok semmit, kérem, én nagyon sok bajjal vagyok." „Rosszhírek hazulról?" kérdem. „Igen." „Magánál is az asszony?" „Igen." Ezt a sorozatot lehetne folytatni tovább, de ítéljék meg odahaza az olvasók, hogy kell-e ezeknek a „Harmatcseppek"^! kívül egyéb is. Azután ott vannak a járványos betegek, a kik hónapokra vannak magukra hagyatva, a kik azt mondják „Félünk az éjszakáktól". „A lelkünk olyan nyugtalan és izgatott". Vagy az amputáltak, a kik nem szólnak, csak felhajtják a takarójukat és megmutatják a két csonka lábat, a lábfejek lefagytak a Kárpátokban, a másik mutatja szinte, térdben van levágva, robbanó golyó csinálta, van olyan, a kinek gránát szakította el a lábát, térden felül van elvágva s a csonka fél czomb nem tud egyenesen feküdni, hanem felfelé áll és ha letakarja is a sebesült, a csonka czomb felnyomja a takarót és a sebesült mindig azt a dudort látja hónapokon keresztül. Vájjon minő képzeleteket alkothat az magának arról a dudorról. A feltörő zokogás miatt kiesik a kezemből a toll és ezzel a fuldokló zokogással kell haza kiáltanom, hogy „gondoskodjatok iratokról". Nekünk itt kemény munkánk van és az nem lehet, hogy mikor mi benyitunk a szekrényünkbe, akkor onnan üresség tátongjon felénk. Nekünk itt bőséges raktárunknak kell lenni, mert sohase tudjuk, hogy melyik pillanatban kell készen lennünk. Készül a menetszázad, lehet hogy 30, lehet hogy 80, lehet hogy 300 embert kell ellátni útravalóval. Egy-egy vár megvívása, egy nagy ütközet megnyerése után százával vannak a mi sebesültjeink. „Kik vagytok ti?" „Az 50-esek," hangzik nagy vidáman. Ezek az ivangorodi hősök. „Hát ti honnan jöttök?" „Breszt-Litowszk külső erődítményeit vettük be, ott sebesültünk meg." Ezeket, a kik olvasni és épülni óhajtanak, kielégítenünk kell nekünk napról-napra, itt vannak a bibliaolvasó katonák, a kik nap-nap után összejönnek, hogy tudakozzák az írásokat, ezeknek kell újtestamentum. Újból és újból kérem a hazai leikeket, hogy gondoskodjanak iratokról, bibliákról, zsoltárokról. Mert a magunk ereje nem elég ahhoz, a mire itt van szükség. Mire én a 100 bibliát meg zsoltárt előteremtettem hazulról, már is ott vagyok, hogy kellene másik 200. Kájel Endre, tábori lelkész. TÁRCZA. Levél a szerkesztőhöz, Kedves Szerkesztő Úr ! * Egy hétig kiküldetésben jártam, így elkésve kaptam meg nagybecsű lapjának 32. számát. Ez adja magyarázatát annak, hogy levelem ily későn érkezik. Különben hamarabb írtam volna. Van ugyanis abban a számban egy „Részlet egy levélből", a mely, mihelyt elolvastam, azonnal arra késztetett, hogy válaszoljak rá. A levelet E. Szabó üezső kollégám írta a Dunántúli Prot. Lap számára. Az a tény, hogy kedves Szerkesztő Úr e levelet becses lapjába átvette, sőt a Konvent figyelmére is méltónak ítélte a nélkül, hogy annak csak egy pontjával is ellentétbe helyezkedett volna, arra enged következtetni, hogy azzal a maga teljességében azonosítja magát. Soraim, a melyek a levelet sok részben bántónak találják, nem födhetik kedves Szerkesztő Úr álláspontját. De mégis meg vagyok győződve arról, hogy levelemnek lapjában helyt ad. Ha egy nem lelkész irta volna meg észrevételeit a kórházban és a táborban működő lelkészek szolgálatának különbségéről, amazok szolgálatának súlyos voltáról s emezekének semmiségéről, hallgatnék. írja meg a választ, ha érdemesnek tartja, egy világi ember. De mivel a levél egy lelkész tollából való, felelhetek rá én is. Nem leszek szerénytelenebb, ha válaszolok, mint E. Sz. D. kollegám, a ki a válaszra kihívott. E. Szabó Dezső megengedett területen mozog, míg arról beszél, hogy a gráczi kórházakban a megsokasodott munkát egy lelkész nem képes elvégezni. Ezt ő * Csak most közölhetjük ezt a levelet. A dolog úgy nyerhet leghelyesebb elintézést, ha tervszerű gondoskodás, intézkedés történik arra nézve, hogy mindenhova elegendő számú és a helyzetnek, szolgálatnak megfelelő buzgó lelkészt küldenek. Mi erre óhajtottuk felhívni a Konvent figyelmét azzal az idézettel