Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1915 (58. évfolyam, 1-52. szám)

1915-01-24 / 4. szám

eddigi körutam alatt is minden látogatásnak a legállandóbb refrénje a katonák hazai kórházba való kívánkozása volt. Természetesen mind a falujához közel szeretne jutni. Miután pedig közülük soktól azt hallom, hogy néha a családjuk, vagy a papjuk is azt üzeni nekik, hogy kérezkedjenek csak maguk haza, szükségesnek láttam erősen hangsúlyozni, hogy itt semmiféle magán-kérelmezés nem használ semmit. Volt eset, hogy a papja irt az illető katona érdekében, sőt a falubeli orvos. Minderre a katonai kórházakban nem adnak semmit. A magyar sebesültek haza szállítása csak akkor sikerül, ha egy hazai kórház vezetősége vagy orvosa hivatalosan átír az illető katona kórházának vezetőségéhez, átiratában kijelenti, hogy a vezetése alatt álló kórházban N. N. katona számára hely van s gyógykezeléséről gondoskodás történik. Lelkészeink tehát úgy segíthetnek legjobban híveiken, hogy összeköttetéseik révén a közellevő kórházak valamelyike által hivatalosan haza kéretik az illető katonát. A másik megjegyzés az Ausztriában levő magyar sebesültek meglátogatására vonatkozik. Igen sokszor előfordul, hogy magyar családtagok meg szeretnék látogatni idegenben szenvedő hozzátartozójukat, de az u;iköltséget sokalják. Nagyon jó lenne tehát, ha esetleg egyházi lapjaink útján is tudomására jutna a papságnak s általa népünknek, hogy mindenki, a ki valami hozzátartozóját meglátogatni megy Ausztriába, az osztrák tartományok területén az illető városba és vissza feljeggyel utazhatik. A magyar határtól (pl. Marchegg vagy Királyliida) pedig vissza — tehát csakis hazafelé — teljes ingyen-jegyet kap, a melyet a bécsi magyar minisztérium állít ki (Wien, Bankgasse 6. szám alatt). Oda kell tehát bemenni mindenkinek, a ki hazafelé indul s a magyar határtól a lakóhelyéig szóló teljesen ingyen vasúti jegyét meg akarja kapni. Ezeket az ügyeket főleg Medve Miklós miniszteri s.-titkár s a bécsi Magyar-Egylet intézi. A jegyet rendesen rövid idő alatt kiállítják. Sebestyén Jenő. A gráczi kórházban. Deczember 29-e óta vagyok Grráczban, e jellegzetes katonavárosban. Még most is tele van katonával, léptennyomon katonába ütközik az ember. Es mennyi a sebesült, a beteg katona is! A/, összes kórházak zsúfolva vannak. Pedig de nagy a kórházak száma 1 Mindjárt első helyen említem meg a „Landes-Kranken-Haus"-t. Ilyet még nem láttam. Talán az egész monarchiának legmintaszerűbb kórháza. Egész városrész, óriási területen, számtalan osztállyal. Néhány éve épült, 16 millió koronába került. Katonáink, a kik idekerülnek, a körülményekhez képest, szerencsések. Világos, tágas, nagyszerűen berendezett termekben feküsznek, kényelmes, mindig gyönyörűen tisztán tartott ágyakban. Az ellátásnak, ügyelmes bánásmódnak párja nincs. Általában véve ezek a stájerek nagyon előzékeny, finom emberek. A magyarországi kórházakból ideszállított magyar sebesültek is teljesen megelégedettek. S most különösen nagy becse van itt, a magyarnak. Érzik az osztrákok is, hogy a monarchiának legmegbízhatóbb népe, legerősebb támasza a magyar, ügy, hogy valósággal dédelgetik a jó stájeriak a mi sebesült magyar katonáinkat. De—sajnos—ez csak a testre vonatkozhatik, a beteg, az összeroncsolt testre, de a lélekre nem. Magyar katonáink lelki szükségletét, más nem láthatja el, mint magyar, mert más nyélvén nem tudnak. És minden jó ellátás, minden figyelmes bánásmód mellett az esik legjobban ideszakadt véreinknek, hogy az idegen világban is van, a ki a lelki vigaszt édes anyanyelvükön nyújtja nékik. Gráczban fekvő prot. katonáink idejövetelemig nem voltak teljesen elhanyagolva, mert ev. tábori lelkész (Meskó Károly) már november eleje óta működött itt, a ki — elismerés néki érette — a mi ref. katonáinkat is gondjaiba vette. De hogy egy ember számára mily óriási munkatér Grácz és környéke, mutatja az a körülmény, hogy vannak kórházak, a hova ev. kollegám két hónap alatt sem juthatott el. Most aztán együttműködünk, helyes munkabeosztással, testvéri szeretettel. Tíznapi működésem alatt már több száz ref. sebesültet látogattam meg. Igen sokan kívántak úrvacsorát, mert hiszen a karácsonyi ünnepek alatt nem lehetett benne részük. Újév napján az itteni ev. templomban a könnyel)!) sebesültek részére istentiszteletet tartottam. Mily boldogok voltunk, hogy egy osztrák tartomány fővárosában zenghette ajkunk az „Isten áldd meg a magyart". Látogatásaim közben nem kerültem el a ragályos betegek osztályát sem. Hisz azok, a kik itt feküsznek tífuszban, vérhasban, kolerában, azok az „elvettetett" állapotban lévő nyomorultak éhezik és szomjúhozzák legjobban az Igét. (Hallottam ifjú, nőtlen kollegákról, a kik semmiképen sem tennék be lábukat a ragályos betegek közé.) Hogy felragyogott az öröm a kínban vonngló arczokon, a mikor az evangélium vigasztaiásával szóltam hozzájuk 1 Még úrvacsorát is adtam többeknek, persze a kellő elővigyázati intézkedések megtétele mellett. Igen sok sebesült kér meg abbeli panaszának orvoslására, hogy hozzátartozói — a törvény ellenére — nem kaptak még semmi hadisegélyt. Úgy látszik, mindig vannak lelkiismeretlen emberek. Ép ma sírta el a panaszát egy szegény erdélyi napszámos ember, a kinek ballábát tőből levágták, hogy rettenetes fájdalmát még az is szaporítja, hogy felesége és négy gyermeke odahaza éhezik, mert még egy fillér segélyt sem kaptak. A mennyire tőlem telik, igyekszem orvosolni a bajt, megkeresvén az illetékes alispáni hivatalt. (Ha ugyan nem dobják papírkosárba levelemet.) Sok hívem helyett, a kik kezükön sebesülvén meg, nem tudnak írni, hozzátartozóikkal is levelezek. Bár mindez rengeteg munkát ad, szívesen, örömmel végezem. Csak egy dolog hátráltatja munkásságomat: a vallásos iratok hiánya, idejövetelemkor a budapesti lelkészi hivatalban ajándékoztak meg néhány száz „ Harmatcsepp pel és újtestamentom-részlettel (hálás köszönet érte)>