Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1915 (58. évfolyam, 1-52. szám)
1915-08-29 / 35. szám
KERESZTYEN SZÉPIRODALOM. Az idők kedvező jele, hogy időszerűvé válhatott a keresztyén szépirodalom kérdése, mi úgy viszonylik a keresztyénség erőket termelő munkásságához, mint a virágos kert valamilyen gazdasághoz. Zsellérföldön nem fognak parkot ültetni. Ez a szükséges pazarlás okvetlenül bizonyos többletet felmutató gazdálkodásra utal. S az idők szomorú jele másrészt, hogy csak most kerülhet szőnyegre a keresztyén szépirodalom megteremtésének kérdése, mert ez egyúttal kiáltó bizonysága annak, hogy ilyen irodalom nálunk nincs és nem volt eddig. A kik hivatottam vagy „invita Minerva" eddig ilynemű műveket teremtettek, azok — úgy tetszik — téves szempontokból indultak ki. A keresztyén szépirodalom — művészet. S mint művészet, természeténél fogva utilitárius szempontból — czéltalan czél, gyönyörködtetés. Annak a húrnak megpendítése, a mit esztétikai érzéknek hívnak. Általában a keresztyén és a profán szépirodalom között nem lehet olyan mély árkot ásni. Mindakettő — mint minden művészet — az élet utánzása, átvetítése művészi egyéniségeken. Mindakettő ugyanaz a növény, csak más-más talajba ültetve. A profán lírikus dallá csiszolja a maga hullámzó, forrongó érzésvilágát, bánatát és örömét. Nem akarja másra rákényszeríteni az érzéseit, ha azonban igazi belépő-jegye van a „szent berkekbe", akkor visszhangot fog kelteni legalább abban a körben, mellyel rokon s mely nagyrészt formálta őt. A keresztyén lírikus ugyanezt teszi. Nem misszionálni akar, csak — engedve a belső kényszerűségnek — kidalolni a saját érzéseit. A vele rokonérzésű lelkek — minden parancs nélkül — fognak rezonálni, mint a hangvilla zöngését folytatja és erősíti a vele egy alaphangú zönge-szekrény. A regényre és novellára ugyanez áll. Míg az egyik író egy Isten és hit nélkül törtető társadalom vajúdásait, lelki élményeit önti művészi formába, addig a másik, a keresztyén ember, az evangéliumi élet megnyilvánulásait, problémáit, harczát, vívódásait, örömét világítja meg a művészete fényével. Mindakettő a való életen áll. A két különböző élet tényei különböző sziklakövek ; a művészet — a mivel kifaragják — ugyanaz, annak törvényei nem változnak, csak az anyag változik, a mivel dolgoznak. A keresztyén élet s annak élményei ki voltak eddig zárva a modern irodalomból. Ha egyáltalán kétségbe nem vonták a valóságát, pathologikus tünetnek tartották. A kik elvétve ezt az életet is festeni akarták, a Pegazust befogták a művészi termelés természetétől idegen czélok (hitébresztés, javítás) kocsijába. Ilyen nagy és súlyos teher előtt a Pegazus is kidőlt, kivált ha nem volt valami délczeg paripa ... Félreértés kikerülése végett azonban megjegyezzük, hogy a keresztyén szépirodalom is megerősítheti, megpecsételheti a keresztyén igazságokat, mint megteszi ezt a reális keresztyén élet. Az erkölcsi világrend valósága kell, hogy itt jobban, mint bárhol kibontakozzék. Legyen szembetűnő, hogy a keresztyén világnézet olyan helyet foglal az életben, mint a termés arany az őt befoglaló kődarabban. Az teszi értékessé az életet. De mindez megtörténhetik a valódi, megtérő keresztyén élet művészi rajzolása által; sőt —- csakis ez által történhetik meg. Nem kell azért a novella minden sorának hangosan kiábálni a tanulságot. Ha jó a munka, az erkölcsi igazságot harsonaszó nélkül is meghallhatni benne ; ha rossz, akkor minden ismétlés mellett sem hisszük el. Legyen húsuk és vérük az embereknek : az életből lépjenek be a művészetbe, ne a gyermekmesék óriás arányokat teremtő világából és megunt irodalmi klisé-alakok táborából. A hol hit és némi felcsillanása mutatkozik a keresztyén életnek, miért ne láthatnánk ott egy mindennapi élet porától bevert embert, gyári munkást, hivatalnokot, miért kell rögtön egj túl ideálizált, minden gyöngeségtől ment, sem másutt, sem a „két magyar hazában" nem ismert, légies lelkésznek megszemélyesíteni az evangéliumot? Szóval: keresztyén szépirodalomra van szükség és nemcsak a helyett nyújtott, irodalomba mártott prédikácziókra. Találjon a keresztyén ember, mikor leteszi a napi munka kalapácsát és gondjait — szórakoztató, üdítő művészi olvasmányokra. Ha a keresztyénség nem szorul csak a templom szűk falai közé s a hívő ember életét nem szakíthatja kétfelé, akkor szórakozásában, művészi igényeiben is keresztyénnek kell lennie s az irodalomnak követnie kell őt ide is. Ilyen értelemben vett szépirodalmunk pedig nincs. Mikor egyik budapesti lelkészi hivatalban egy meggyőződésből áttérő úri nő kért ilyen munkákat, nem találtak számára mást, mint Szabolcska, Vargha Gy.-né verseit és Slieldonnak: „Az 0 nyomdokain" czímű művészettel megírt gyönyörű utópiáját. Meglévő egyházi lapjaink egyegy verssel képviseltetik a szépirodalmat. Van, a melyik czélján és feladatán kívül állónak tartja, hogy kapuját megnyissa az ilyen rímes sorok előtt. Legtöbbje ezeknek a verseknek valóban egy-egy szívből kipattanó érzésdarab ; tiszta, komoly, vallásos hangulat, melyekből csak a művészetnek csodálatos, alakító ereje hiányzik. Némelyiktől a technikai készség is — rímelés, versforma tekintetében — feltűnően távol áll. A „magna voluisse sat est" térhódítása ez a Múzsáknál. Az elbeszélő prózát a Prot. Irodalmi Társaság fűzögeti koszorúkba. Távol legyen, hogy valaki ezeknek a népiesen, népnek írt irányzatos elbeszéléseknek jelentőségét és hasznát kisebbíteni akarná. Nem emelkednek magasabbra a nádfödeles házaknál s csöndes téli estéken erkölcsi igazságokat testesítő alakokkal népesítik be az álmos félhomályt. A gondviselés útjainak nagy misztériumát, Isten csodálatos hatalmát a mesék szárnyain viszik a télben álmodó házakba és lelkekbe. Művészi szempontból való megítélésre azonban nem tarthatnak igényt. A hű fiúk, a Rómeók és Júliák, véletlenül meghallott, megtérítő imádság, vagy harangszó, a „deus ex machinák" minden cselekmény kibogozásánál, a sovány epikai lére engedett történeti tények nem kérték, nem