Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1915 (58. évfolyam, 1-52. szám)

1915-06-13 / 24. szám

határozásokat is szül, de azért mi, lelkipásztorok, látjuk csak igazán, hogy Istennek látogatásai bizony kevés embernél hoznak lelki emelkedést. Itt is igaz marad az írás szava: „a kinek van, adatik és megszaporíttatik, a kinek pedig nincsen, attól az is elvétetik, a mije van" (Máté. 25^g.)- A Jóbok hite most állja a tűzkeresztséget s lesznek bizonyára tántoríthatatlan bizonyságtevők. De a nagy többség ott vergődik, hánykolódik a szenvedések hullámain. Dehogy talál fix pontot 1 Mentőcsónakja nincs: hitét rég elvesztette. A nyert talentumot gyiimölcsözetlenül hevertette, sőt elvesztegette. Önmagához következetesen most is észokokkal próbál vigasztaló magyarázatot találni. Üres, vagy legfeljebb öntelt szívvel kutatgatja Isten bölcseségének mélységeit. Elhibázott erőlködései csak kételyeit növelik, lelkét keserítik. Oly nehezen akar eljutni e boldogító vallomáshoz: „Uram, nem értelek, de szeretlek. Kezed kemény, de el nem eresztem". Pedig e szavaknak megfelelő érzület, csak kezdete az új életnek s még e kezdettől is mintha nagyon messze volnánk. * A magyar ref. egyháznak a múltban teljesített nagy szolgálatait, érdemeit kétségbevonni nem lehet. „A legnagyobb szükség idején jelentkezett nálunk az evangélium vallása, mint az ég vigasztaló angyala. „Nemzeti nagy létünk nagy temetőjét, Mohácsot" gyászoló magyarság benne találta meg mintegy önmagát, benne ébredt új életre. Nemzeti erényei benne erősödtek, faji sajátságai benne szépültek. A szenvedések csak javára váltak. „A teher alatt növekedett a pálma." A sorsa egy volt a nemzet sorsával. Ez egyik legfőbb dicsősége, a mi magában hordta a jutalmat is. Az állam felébredt lelkiismerete észrevett minket. Ma már a nagy nemzeti hivatás felemelő érzetén kívül más jutalmunk is van. Még mindig nem érdemünk szerint való ugyan, mert a mostoha gyermek szerepéből még nem estünk ki. Hisszük azonban, hogy a most dúló világháború után, melyben a magyar faj kimetszett bélyege, a magyar kálvinistaság vérzik legtöbbet, jönni fog a teljes megértés. Hogy az állam segítő keze mennyiben érinti autonómiánkat, hogy mennyit kell engednünk a „szabad egyház" álláspontjából, azt fontolják meg az arra hivatottak. Az az állítás azonban, hogy az államsegély erkölcsileg * hátrányos, vagy épen romlásba vivő lenne, a maga merevségében nem fogadható el. Sőt a jelen körülmények között épen az államsegély teszi lehetővé, hogy „az egyházi élet körül való érdeklődés és buzgalom" olyan czélok szolgálatába állíttassék, melyekre eddig szűkös anyagi helyzetünk miatt gondolni sem lehetett. E czélok közül kettőt emelek ki: a gyülekezeti tartaléktőkét és a keresztyén charitas munkáit. A hívek minden áldozatkészségét elnyelte eddig a kiáltó szükség, a lenni, vagy nem lenni kérdése. Még istendícsőségének munkálása is nem egyszer ferde útra tévedt. Mert ha akadt is valaki, a ki például templomi széket készíttetett a gyülekezet szegényeinek „Isten dicsőségére", azért e szegények koldulással tengették életüket Isten gyülekezetének gyalázatára. Most azonban megvan a lehetőség arra, hogy apró-cseprő szükségletek, követelmények nyűgeitől szabadulva, az áldozatkészek figyelmét olyan dolgokra irányítsuk, a melyek egyházunk fennmaradását anyagiakban, még inkább az erkölcsiekben biztosítják s csakugyan az Isten örök dicsőségét szolgálják. Az esperesi jelentések is örömmel üdvözlik az államsegélyt, épen a fent említett okból. S e részben igazán felemelő példákra hivatkoznak. Az egyházépítő, hiterősítő, charitatív munkák fellendülése egy időre esik az egyházak állami segélyezésével s tegyük hozzá: a lelkészcsaládok nyomorúságos helyzetének javításával. Ez elvitázhatatlan tény. Mindazáltal nagy hiba lenne ebből azt a bántó következtetést levonni, hogy íme a lelkipásztorok közönséges bérmunkások. A kí ismeri a mi roppant egyszerű életmódunkat, annak szájából nem hallatszik e vád. Nem tudom, mennyiben szűnt meg „közmondásos igénytelenségünk", de azt tudom, hogy a lemondás erényét még mindig módunkban van gyakorolni. Kultúrigényeink ki nem elégíthetése pedig sokszor veszélyezteti munkánk sikerét. A legnagyobb bajon azonban segítve van. Az „atra cura" üldöző démona megfékezve, megélhetésünk valamennyire biztosítva. Erről lehet szó. S mi elismerjük, hogy már ez is kész lehetőség arra, hogy „ne kérges kezű, korlátolt mesteremberek", hanem hivatásos őrállók, Isten szolgái legyünk. A kedvező fordulatnak — ismétlem — nem áll útjában áz államsegély, sőt bölcs irányítás mellett sok áldás fakadhat nyomán. Bajok persze vannak s ezek a bajok részben a multak öröksége gyanánt maradtak reánk, részben az új idők szülöttei. A teljes magunkra utaltság korában is voltak csapnivaló presbitériumok, önző belhivatalnokok. Az egyházfegyelem meglazulása sem írható épen az új nemzedék számlájára. Hogy mi lesz a jó orvosság, majd gondolkozunk róla. Azt azonban már most sem hiszem, hogy a megcsontosodott orthodoxia lenne az egyetlen út, melyen megoldást kereshetünk. Dicső emlékezetű Kálvin Jánosunk is sok mindent máskép ítélne meg ma, mint akkor, majdnem négyszáz esztendővel ezelőtt. Az ő zászlaja alatt állunk, de Krisztusra esküszünk, a ki „tegnap és ma és mindörökké ugyanaz". * Kétségtelen, hogy egyházunk most nagy válaszúton van. Egy kérdés áll előttünk, melyet a költő a hazára vonatkoztat, de most épen olyan joggal alkalmazhatjuk egyházunkra is : „Levél a szűk jelen karán S mi vár reád majd a jövő során?" Mint a mennydörgés szavára, csendesedett el most minden. „Isten csatáival semmi sem állítható szembe, csak a hallgatás" — mondja a német költő. De — úgy-e ? — a hallgatás szörnyű nihilizmusa mellett nem tarthatunk ki. A háború nem valami „Deus ex machina", mely önmaga fordít jóra mindent. Legfeljebb kedvező