Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1915 (58. évfolyam, 1-52. szám)

1915-01-10 / 2. szám

Olyan bátor, olyan vidám, olyan hős! Mikor aztán együtt imádkozunk s a fehér szobából a fohász fehér szárnyain elszállunk a sötét harczmező mostoha tábora fölé . . . szeme kigyúl, a vaskereszt megzörren feszülő mellén ... a hős,... a hős készül VISSZü .. . nem tántorítja jaj. könny, fájdalom, veszély . . . De mikor váratlanul, hirtelen, mint a hazatérő postagalamb, leszáll fohászunk arra a két házra, a hol azok az áldott kezek szorgoskodnak . . . Elakad szava, megragadja karomat. Megindul könnyei árja. A hősök könnye! * Tetszik-é tudni, ki volt Rohs Valentin? Egy szegény lengyel a 14-ik Feldjagerbattallionból. Neje, hat gyermeke földönfutóvá lett. Ma sem tudja, iiol van. 0 pedig ott kúszik az éj sötét leple alatt a bogárhátú major felé . . . elhelyezni a gyujtókanóczot, kifüstölni a muszkákat. Már csúszik is vissza. Egyszer csak — mintha óriás nyitná fel rémítő szemét — rápillant az oroszok kutató reflektora. Egyszerre dörrennek a fegyverek. Teste elnyújtózik. Felfelé fordult szemfehérjén épp úgy megtörik a reflektor zöldes fénye, mint a felgyújtott major lobogó lángja . . . Ki hozza el a tetemet? Hátha élet van még benne, s csak küzködik az orvul támadó novemberi fagygyal? Megindul infanterist Nagy József, pipáját, dohányát bajtársára hagyva . . . Ha kisütne a hold, csudálatost látna : egy nagy mászó hangya küzködve czipeli óriás falatját. Elér a lövészárokig. De ja j ! A világító pisztoly rakétája villámgyorsan sistereg nyomában. Hirtelen lenyújtja a tetemet. A magnézium sziporkázó fényénél fütyülnek a golyók, s ő fejjel bukik előre. Be a lövészárokba . . . Mind a kettő megélt. De attól kezdve a lengyel az alföldi kálvinista íiút el nem hagyta volna egy világért sem. Az igazi ember életéért életével áldozik . . . Még itt Bécsben is, a hol a sebesülteket sérülésük szerint osztályozzák, addig kért. addig könyörgött, míg újra egymás mellé kerültek. A jámbor galicziai kertész, meg a Csekonics grófok béreslegénye egy szót sem értettek egymás nyelvén, de azért a lengyel mindent kiolvasott barátja szeméből. 0 hivatott el engem is. De későn. Vívódott a hős magyar tiú. Szent az önkívület; ilyenkor tanul a lélek csecsemő módjára tipegve lépegetni az örökélet ösvényén. Lényünk izgatott válaszai ezek a leírhatatlan hívó szózatra: megyek . . . rögtön megyek . . . csak még egy kicsit . . A lengyel simogatja, czirogatja, mosolyog, mint a mártír édesanya beteg gyermekénél. Oh! ennyi szeretetre fel kell pillantani. A lélek visszatér még egy pillanatra, hogy mindent elvégezzen. Rám néz tört szemével és a kis fiókra. Kihúzom. Mindent kiszedek és odaadom a lengyelnek. Egy galléros szivar. Vájjon kitől kapta, mire tartogatta? Egy kis bajuszpedrő . . . Nyalka kis bajuszát, délczeg úri magát, egy kis béresházban . . . tele búbánatban . . . szomorú valaki . . , meg-megemlegeti . . . És egy bicska . . . Nem olyan „nájmódi", csak amolyan régi, görbe . . . fehérnyelű . . . fej érvári bicska . . . Mosolyog a hagyatékra! Megragadja barátja kezét. Mondana valamit . . . melle hördül, könnyje csordul . . . Vége. Rohs Valentin pedig reáborult az árva magyar fiúra, s könnyzáporral mosta azt a könnyes arczot . . . Hősök könnye. Hogyisne ?! Hiszen életét adta ő érette. „Lehet-é nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja barátaiért?!" És érzem, hogy közöttünk van 0 is, ki mindnyájunkat megváltott. S mikor majd békés családi hajlékban összekerül a hat kicsiny Rohs-gyerek, fürge szemük módosan komoly lesz, mikor egymást biztatják : csitt, jók legyünk, mert az apától mindegyik kap ugyan kenyeret, de csak a jónak szegnek avval a késsel! A fejérvári bicskával. * De nemcsak a lengyelnek van gyereke. Van a magyarnak is. Például a Mező János két szép kicsi fia. Máramarosszigeten jól kinn aBandzsalgó-utczában, annak is a végén, a 438-as szám alatt laknak. Azaz, hogy: laktak. Mert a muszka elől öreg szüleikkel, jó édesanyjukkal ők is elszaladtak . . . Talán ezóta ott is vannak, a hová a jó kis gyermekek jutnak : ... a jó Istennél. Fészke szétdúlását ott tudta meg az apa a lövészárokban. Szívében az oroszok ellen mérhetetlen keserűség kavargott. Természetes, hogy a rohamon ily égő lélekkel . . . ő volt a .legelső! ! Úgy rohant a hős eksztázisával, mint az oroszlán . . . Hét golyó döntötte le. Hat a jobblábába fúródott. A leszálló este csikorgó hidege s gyöttrelmes kínjai között csak az melegítette, hogy a mieink távolabb és egyre távolabb űzik az ellenséget . . . Azután elkezdte vonszolni magát két kezével. Tenyeréről a fagyos, kemény rög leszedte a bőrt, a húst . . . Nem baj! Neki a gyermekekért élni kell . . . Nem bohókás frázis, hogy az éj történetén ez az akarata vörös fonálként húzódik . . . Hisz' vére jelölte azt. . . S mikor már látja a segélyhely derengő világát, elhagyja ereje s úgy érzi, hogy a lába nő, növekszik, nagyobb lesz, mint a teste, nagyobb lesz, mint a világ. Elborít mindent. Úgy találták ájultan, félig fagyva a szanitészek. * Mikor itt Bécsben elhivatott, hogy úrvacsorát vesz, úgy elgyönyörködtem benne, olyan rózsás, piros arcza volt. Csak akkor komorult el, mikor szó került, hogy az asszony, az a szegény asszony még mindig nem ír. Csak a jó Isten tudja, hogy hol van. Felolvasom előtte a nagy vacsora példázatát (Lukács XIV.). A többi beteg felkönyökölve figyel, Egy szót sem értenek, de annál misztikusabb hatást tesz rájok. Mint az őskeresztyénekre a nyelveken szólás . . . „És mindnyájan egyenlőképen kezdték magukat mentegetni ..." Ugye te is, sebesült bajtársam ! az épség idején