Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1915 (58. évfolyam, 1-52. szám)

1915-01-10 / 2. szám

jegyeit: a sebeket, melyeket értünk vett. Ezekben van a legfőbb és mindennapi parancsolat, a legdicsőbb Ígéret és a mi vitézkedésünknek minden ereje, fegyvere ! p. LELKÉSZEK KATONAI SZOLGÁLATA. A L.-t 52. számának fönti czimö vezérczikke oly általános érdekű kérdéssel foglalkozik, hogy kénytelenek vagyunk mi is újólag hozzászólni. Elvi alapon állva mi is tiltakozunk minden olyan törekvés ellen, a mely arra mutat, hogy a papot valami különleges charizma birtokosaként akarják elkülöníteni. Igaz, hogy ez a tiltakozás fölösleges, mert a prot. egyházakban ezt senki sem akarja cselekedni. Sokkal inkább tiltakozunk azonban minden olyan törekvés ellen, a mely elsikasztani iparkodik azt a tényt, hogy nem a pap, hanem a gyülekezet különleges charizmának a birtokosa, ezért a gyülekezet első munkása mégis csak más szempontból bírálandó el. mint az egyház egyéb tagjai. A gyülekezet birtokában lévő charizmák kívánják a lelkész kiváltságos helyzetét. Felesleges dolog, velünk prot. lelkészekkel szemben azt bizonyítani, hogy „az állami szuverenitás teljességének elismerése elválaszthatatlan része a protestáns állam jogi felfogásnak". Kicsoda próbálta ezt tagadásba venni ? Mivel az esküdtszéki bíráskodásban mint esküdtek nem veszünk részt, ebből valaki azt kovácsolná ellenünk, hogy mi az állam bírói hatalmának teljességét nem ismerjük el ? ! „Az általános védkötelezettség érintetlensége, kivételt nem ismerő általánossága minden kétségen felül áll." Úgy van. De talán ezt velünk szemben szükségtelen hangoztatni? Valamennyien ott álltunk egykor a sorozóbizottság előtt, s ha alkalmasaknak talált bennünket, besorozott. Emlékszem egyik theologus társunkra, gondatlanságból nem jelent meg a kitűzött időben, bizony szuronyos csendőrök vitték egy csizmadialegénnyel együtt, daczára papi mivoltának. Azt mondja a vezérczikk írója: „Be kell hát sorozni minden állampolgárt katonának, ha testileg, lelkileg alkalmatos és pedig nem foglalkozásának specziális jellege, hanem kvalifikácziójának magassága szerint meghatározott általános jogosítvány szerint. A katonai szolgálatra beállított minden alkalmatos testű és lelkű emberre nézve a véderő szükségéből folyó czélszerüség kell, hogy meghatározza a katonai szolgálat keretében értékesítendő foglalkozást". A magas elvi alapról íme a való élet czélszerűségéhez jutott le a vezérczikk. így van ez jól. Az új véderotörvényben benne is van, hogy minden felszentelt lelkész, a ki valamikor alkalmasnak találtatott, behívható katonai szolgálatra, s a „véderő szükségéből folyó czélszerüség" úgy határozta meg a katonai szolgálat keretében értékesítendő foglalkozást, hogy az lelkészi foglalkozás legyen. Lelkészi foglalkozás hadbavonult, kiképzés alatt levő katonaság között és kórházakban. Az aztán a hadvezetőség gondja, dolga, hogy mikép véli helyesnek a bevált és kinevezendő lelkészeket specziálisan is kiképezni leendő szolgálatára. Senki se volna ellene, hogy békeidőben a tartalékos tábori (és kórházi vonaton működő stb.) lelkészek bizonyos időre szolgálatra hívassanak be, ne csak a tiszti szemlén jelenjenek meg, s a ruha megvásárlásában merüljön ki működésük. De, — erősen hangsúlyozzuk ! — mindenkor mint lelkészek vonuljanak be szolgálattételre, akármelyik irányú munkát végzik is majd a hadsereg körében. Ez természetesen nem akadályozhat meg egyeseket abban, hogy ha lelkök arra indítja őket, hogy a lelkészi (ne mondjuk jogczímnek) munka végzéséről lemondjanak, s helyette a fegyvert forgassák. (Ide lyukad ki a vezérczikk is !) Mindez megcselekedhető, a nélkül hogy a lelkészek lemondanának jogczímükről, mely szerintünk nem az ordónak szól, hanem a specziális hivatásnak, mely hivatás betöltésére a hadsereg körében is égető szükség van. E lemondás helyett azt fogadjuk meg, hogy egyetemes egyházunkat és a világi hatóságokat kényszeríteni fogjuk, hogy a katonai hatósággal karöltve gondoskodjanak arról, hogy ne néhány lelkészt hívjanak be erre a munkára, hanem százával. Arról talán ne is beszéljünk, hogy ez a munka nehezebb, mint a fegyver kezelése, s ugyanolyan nélkülözésekkel s életveszedelemmel jár. Tessék a hazajövő katonáktól megkérdezni — tisztektől is! — melyik munka értékesebb számukra, az-e, ha egy katonával (bakapap) több fekszik a lövészárokban, vagy pedig az, hogy ha az a katona lelkipásztori szolgálatot végezve széjjeljár mindegyikükkel jót tevén? Általános a panasz, hogy nincs papunk. Egyházam főgondnoka mint tiszt a harczmezőn van. Alárendelt katonái megtudták, hogy egyházi főgondnok, nosza neki is estek, egyre azon rimánkodván, hogy akkor prédikáljon hát ő nékik. Kérő levelére el is küldtem néhány beszédet. Igazat adunk annak a lelkész édesapának, a ki azt kéri, hogy theologusainkat ne a bakák közé állásra tüzeljük, hanem állítsuk be őket kórházakba. A mikor elegáns mozdulattal el akarjuk dobni magunktól azt a helyzetet, mely biztosít bennünket, hogy mint katonák is lelkészi munkát végezhetünk —- szabadabb mozgással, más munkaprogrammal, mint bakák tehetnénk a mellettünk hasaló bajtárssal —, el ne feledjük, hogy róm. katli. államban élünk. Bármilyen nagylelkűen visszaadnánk — nem nekünk, hanem egyházainknak adott lelkészi szolgálatunkat biztosító jogunkat — a róm. kath. klérus ebben nem követ soha bennünket. Nem azért említjük, mintha mi őket kívánnánk bármi tekintetben is követni, hanem milyen visszás helyzet volna az, ha a róm. kath. lelkész teljes papi ornátusában megjelenne a katonák között, a mikor a ref. kollegája épen a niedert csinálja. Azt gondoljuk, annak az egyszerű ref. közkatonának jól esne ez a különbség? Vagy rendkívül tudná mérlegelni azt, hogy az ő papja önként lemondott lelkészi jogczíméről s vele egyenlő kiképzést kíván magának, ugyanakkor az ezredes úr udvariasan előre