Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1915 (58. évfolyam, 1-52. szám)

1915-03-21 / 12. szám

hozzáfogok én és megmutatom, hogy egy szegény legénynek szíves devotiója többet tészen, mint egy Országnak immel-ámmal való igyekezeti." Dr. Pruzsinszky Pál. BELFÖLD. Sebesült katonák lelki gondozása a kórházakban. III. A könnyebben sebesülteknél nehezebb dolga van a lelkipásztornak. Ezek csak a harcztérre való visszamenetelre gondolva hajlandók meghallgatni bennünket. Kisebb, nagyobb iratokat osztunk szét közöttük. Csaknem mindnyájan igaz örömmel fogadják, köszönik. Hiszen unalmukban is elolvashatják. Sőt a másvallásúak is rimánkodnak érte. Egyik-másik nagyritkán különös kifogással utasítja vissza. így tudtam meg a biblia megbecsülésének még soha nem hallott módját. Nagyon becsiili Isten igéjét, de ép ezért nem fogadhatja el. Nem tudná jó helyre eltenni s fél, hogy ellopja valaki. Abban a családi hajlékban, a hol felnőtt, nem sokat forgathatták a bibliát. Úgy látszik, jól „eltették". Volt, a ki azért nem fogadta el, mert nincs „ideje" elolvasni. Zárjelben megjegyzem, hogy nem volt ideje, mert valami „Bogár Imre" czímü ponyvának a nem tudom hányadik füzetét falta. Boldogan emlegetik, ha valahol prot. istentiszteleten vettek részt. Úgy emlegeti valamennyi, mint legdrágább emlékét a harcztérről. Fájdalom, csak elvétve akad ilyen. Sokkalta több a panaszkodó, hogy a mióta hazulról eljöttek, nem éltek Isten igéjével. Különösen karácsonykor érezték nagyon a hiányát. A karácsonyfa, az ajándék stb. felnőttnél nem pótolja, inkább eszébe juttatja az igazi karácsonyi örömhír: az evangélium hirdetését. * Az Isten akaratán megnyugovó, Benne törhetetlen hittel bízó lelkeknek csodálatos példáival is találkozunk. Oh, milyen öröm, ha szeretetteljes szolgálatunkkal mi is segíthettük a megpróbált lelket Istenének megtalálásában és megragadásában. 20 éves fiatal hadnagy. Bal szemét fúrta át a golyó. Életben maradt. Most örvendező, bízó lélek. Isten útmutatását látja egyik szemének elvesztésében. „Most már látom, hogy Isten nem akarta, hogy a katonai pályán maradjak végleg. Engedek az intésnek. S másutt próbálok exisztencziát teremteni. Nincs későn. Fiatal vagyok." Egyszerű jparossegéd. Valami csudálatos módon megragadta szívét az a tény, hogy ő abból a borzalmas pusztulásból élve hazakerült. Öröm hallgatni. Csillogó szemeit látni. Elete fogytáig tartó hűséges, Istenfélő életével hálájának ezredrészét se tudja kimutatni, mert őtet igen-igen nagy veszélyből mentette ki az Isten. Hányszor hallott egy belső hangot a szívében, a melyik arra figyelmeztette, hogy most kelj föl, előre, vagy jobbra menj s néhány másodpercz múlva épen arra a helyre esett irtózatos dörrenés közt a löveg, hacsak egy pillanatot késik : ott tépi széjjel. Nem teheti, hogy elhallgassa Istennek iránta való nagy jóságát. Úrvacsorát vittem sebesült katonának. Szép, szabályos arczú, fekete férfi. 30 tájon járhat. Arczára sok szenvedés írta rá a névjegyét. 0 maga hívott. Szemei tiszták, értelemtől sugároznak. Látom, hogy beszéd közben folyvást az ajkamat vigyázza. Már az ige hangzik: „Ez az én testem . . , mely tiérettetek megtöretik." „Ez az én vérem . . , a mely sokakért kiontatik." Milyen más most e sokszor hallott, régi igének is az értelme. Vér ontatik most is . . . sok . . . sok . . . mérhetetlen sok vér . . . most is sokakért: értünk, mindnyájunkért. Míg ezek a gondolatok átczikkáznak agyamon: szemem a beteg szemét keresi. Mélységesen megilletődve látom, hogy két kövér könnycsepp barázdázza épen végig orczáját. Már nyújtom is neki a „megtört" test jegyét. Felőlem lévő balkezét nyújtja a kenyérért, Gyöngéden, halkan, szerető szóval figyelmeztetem, hogy a jobb-al vegye el. Csak egy pillanatra szalad le a két szemhéj. Inkább az is csak rebbenés. Nem is mondja, inkább talán súgja: „Az . . Szerbiában maradt . . ." Istenem, de sok is maradt abban a Szerbiában . . . ! Míg a szent jegyekkel él: elnézem arczát, szemét. Mind a kettő Istennel való igaz, tökéletes megbékélésről beszél. Később is, szelid mosollyal csak annyit mond: „Csak azt sajnálom, hogy Juliska lányomat eztán nem dorgálhatom. Annyi baj volt vele. Mindent balkézzel csinált. Most már magam is suta lettem. No de gondoskodott rólam előre a jó Isten. Adott kedves, jó feleséget. Eddig is megbecsültem. Hát eztán ?! . . . Azután meg egy pár esztendő úgy elszalad, hogy észre se vesszük. Térülünk, fordulunk s már legény lesz a Jani fiam. Ah, kedves Tisztelendő Uram! Édes Atyánk van nekünk... „Kinyől" még az én jobb kezem ..." Jobban meg tudta magamagát vigasztalni, mint talán én tudtam volna. De nem is tudjuk, hogy mekkora kincs az a jó Istenben való bizodalom ! Marjay Károly. Német istentisztelet a tekeházai magyar templomban. Ugocsamegye úgynevezett „Hinterland" a háborúban a harcztér szempontjából. Egyházközségeinknek is kijutott a háborús mozgalmakból, főleg a fiók-egyháznak : Királyházának. Ez nemcsak mozgalmat, drágaságot jelent reánk nézve, de épen e kis egyházközségre s annnak missziói feladatai számára jelent sok alkalmat is a szeretetből való szolgálatra. Úgy fogtuk fel a dolgot, hogy nekünk jogunk és kötelességünk lelki táplálékot nyújtani azoknak, kik itt elmennek s tapasztalataink alapján állítjuk, hogy ezt is ép oly szívesen veszik a katonák, mint. a párolgó meleg ételt. Királyháza betegnyugvó állomás is s e betegeknek is jól esik a lélek jó orvossága: az