Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1915 (58. évfolyam, 1-52. szám)

1915-03-14 / 11. szám

keresztyen élethez illusztráczióul szolgál s erősiti, táplálja a kitörő kis palántát a lélekben. De mennyire meg is béníthatja! Nem egy, se két esetben tapasztaltam magam is. Több ízben történt meg már velem, hogy, a mikor pácziensemmel kezdtem megértetni Istennek vele szemben táplált akaratát s már-már ott voltunk, hogy rámutathatok az „egy szükséges dolog"-ra: ekkor s máskor is pont ekkor jött oda a kedves ápolónővér, hogy a beteg ágyán, ruházatán, sebkötésén igazítson valamit. Czélzatos ajtócsapkodásokról és egyéb mesterséges zajcsapásról nem is szólva. Más alkalommal. Örültem, hogy jó irányba terelhettem a beteg gondolatait — a mi intelligens betegeknél jóval nehezebb! —, a mikor nyílik az ajtó s hófehér egyenruhájában megjelent egy nagyon szép ápolónő. Az ón katonám szeme rögtön ott volt. Hangzott is hamarosan a kérdése: „Szép? Mit tetszik hozzá szólni? Nekem nagyon tetszik — folytatta —, feleletre se várva." Úgy látszik, ez esetben őnagysága nemcsak szép volt, hanem egy kicsinyt kaczér is. Nagy baj, hogy sok helyen megengedik a betegeknek a kártyajátékot. A napnak legnagyobb részét kártyázással töltik, főleg a könnyebb betegek. Van olyan kórház, a hol e miatt alig lehet a lelkiekre terelni a beszédet. Pénzre nem szabad játszani, de azért mindig pénzre játszanak, csak kellő elővigyázattal történik a fizettség. Volt egy huszárzugsfiilirerünk, mokány magyar gyerek, a ki kórházi ruházatában is következetesen, éjjel-nappal fején hordta piros huszár-sapkáját. Hiába volt kérés, tiltás. 0 maradt a győztes. Éjjel ágyban fekve is fején volt a piros sapka. Református volt. Beszélgetés közben az is kitűnt, hogy ugyanabba a a faluba való, a hol én születtem. Ettől fogva leghűségesebb hallgatóm és segítőm lett. Állandóan segítségemre volt az iratok kiosztásánál. Minden vele való fáradozásomat megsemmisítette a kártya. Épen őt kapták rajta, hogy éjjel 12 órakor is ütötték még, persze pénzre ment a játék. Máshol a főorvos összeszedette a kártyát s valamennyit elégették. Az ápoló kisasszonyok azonban muffjokban csempésztek be új tuczatot. No, mert szegények oly szépen kérték és az ő szivük meg nem kőből van. Van olyan hely, a hol a terem közepén levő hosszúasztalnál megy a kártyázás s az ápolónők a kibiczek. Tessék itt az evangéliumot ezeknek a betegeknek eredményesen hirdetni. * Ebben a munkában mégis csak legfontosabb maga a beteg. Ahány ágy, annyiféle ember, annyi nehézség. A többség látszólag köszönettel fogadja a lelkipásztor érdeklődését. Hánynak igazi öröm ez! Különösen, ha távoli vidékről való. Ritkán, vagy épen soha sincs látogatója. Örömét hangos szóval ki is fejezi, kivált ha nem téli kabátban, kezében kalappal áll meg ágya mellett az ember, hanem mindezeket letéve, odaül az ágya mellé. Ezekkel az apró dolgokkal is jelezvén, hogy nem futólagos, pár pillanatig tartó az érdeklődése. Tudnak is olvasni az ilyen külső jelekből is. Csaknem valamennyinél — ha hosszabb időt mellettük töltünk — végig kell hallgatnunk a harcztéri élményeket. Nincs talán egyetlen új, vagy érdekes vonás ez elbeszélésekben. Sokszor hallott, ismert történetek. Mégis végig kell hallgatnunk, mert épen itt találhatunk fogódzó pontot a komoly, Istenre irányuló beszélgetésre. Azután meg drága áron szerezték ők ezeket a tapasztalatokat. A legtöbbször akadunk olyan részletre, a hol rámutathatunk Isten megtartó kegyelmére. Egyik vadászkatonával beszélgettünk. Már ott tartunk, hogy úgy-e maga is érezte, mennyire Isten kezében van az életünk. Ha Ö nem vigyáz, mi hiába vigyázunk magunkra stb. Elhallgatok, mert látom, hogy szólni akar. Várom, hogy most mondott szavaimat erősíti meg . . . De, fájdalom, az ő gondolatai egészen másra irányultak. Azt vallotta meg, hogy spórolt pénze van, ott van a feje alatt, a vánkos alatt. Belátta, hogy bizonytalan a földi élet, nem is tartja ő tovább magánál azt a pénzt. Bennem megbízik, vegyem csak ki s a mondott czímre küldjem el. Nem mindig történik ez így. Máskor máskép halad. Egy alföldi jómódú parasztlegénynek, a ki valamikor korcsmai verekedésért egy esztendőt hűvösön töltött, az volt a legfontosabb harcztéri tapasztalata, hogy az ő századánál mindig azokat találta halálosan a golyó, a kik istenkáromlók voltak. Egyik alkalommal is lövészárokban feküdtek. Hullott a golyó, a srapnel, de nagyon. Csúnyán káromkodott egy katona. A káromkodó mellett fekvő legény rögtön panaszra ment a századoshoz s kérte, hogy vagy őt, vagy a káromkodót, de az egyiküket tegye el a helyéről, mert egy pillanatig sem fekszik mellette, mert ő nem akarja magát agyonlövetni. Sturm alkalmával meg is halt az a káromkodó. A százados pedig kiadta a szigorú parancsot, a ki még egyszer káromkodni mer: kikötteti. Ilyen esetben hálás feladata van a lelkipásztornak. Csak rá kell mutatni a tényekre. S továbbvezetni pár lépéssel. A nem káromkodásnál talán jobban szereti a jó Isten az igaz bűnbánatot s hozzáforduló alázatos imádságot? Magát nagy veszedelemben tartotta meg az Isten. Nem volna kedve most mindjárt együtt imádkozni? Sokszor az otthon lévő család a kiinduló pont. Az érettük aggódó szivet könnyű általvezetni a gondviselő Istenhez. E pontnál is járhatunk rosszul. Családja után kérdezősködtem. S nagy haraggal szidni kezdte a feleségét, a ki nem törődik vele. Míg ő nyomorultul szenved, az éli világát. Meg is kért rögtön, hogy "legyek segítségére a válópör beadásánál. . . . Nem szabály, de nagy általánosságban igaz. A súlyosabb sebesültek lelke fogékonyabb az Ige iránt. Talán közelebb érzik magukat a halálhoz. Egy czeglédi fiatal ref. tanítónak a jobb vállát