Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1915 (58. évfolyam, 1-52. szám)

1915-01-03 / 1. szám

500-on felül!) beosztása. A katecheták közül Nagy Dénes az északi harcztéren van a háború kitörése óta. — Az ülést a főgondnok azzal a jókívánattal zárta be, hogy legközelebbi összejövetelünk már nyugodtabb, derültebb időben és kilátások között történjék. Úgy legyen! Oroszjárás a tiszai ev. egyházkerületben. Szo­morú sors érte a tiszai egyházkerület gyülekezeteit és lelkészeit, a hova az orosz sereg — betörve hazánkba — ellátogatott. Az első volt ezek között a máramarosszigeti missziói egyház, a melynek mondhatni minden tagja el­menekült, legutolsónak maga a lelkész Harsányi István, a ki az egyház vagyonát, irattárát előbb biztonságba helyezve, hagyta el székhelyét. Az oroszoknak Márama­rosszigetről való eltávozása után viszont ő volt az első, a ki egy szerelő vonat lokomotivján utazott vissza szék­helyére. Lakását teljesen feldúlva, minden szekrényét feltörve és kiürítve találta, bár a bútorait és ágynemű­jét nem bántották, de egyéb dolgait, értékeit elvitték. Érdekes jelenság, hogy az egyház úrvacsorai ezüst kelyhét, a melyet a szekrényben elzárva találták meg, az előszobában a földön hagyták, míg a többi ezüst és értékes tárgyat mind elvitték. Az egyház tagjai, leg­inkább kincstári és állami tisztviselők, mind igen sok kárt szenvedtek. A sárosi egyházmegyéből első sorban a bártfai gyülekezetek hívei szenvedtek nagyobb károkat, a hon­nan a lakosság legnagyobb részével a lelkészek is el­menekültek. Szlabey Mátyás lelkész felsír lelkében a midőn jelentésében ezt írja: „Minden alkotásom rommá lett s én sírva állok kidobottan koldusbottal a kezemben a világ piaczán". Helyét ő is csak a legvégső időben hagyta el, „midőn már minden hivatal elment Bártfá­ról". „Sohasem hittem volna, hogy egy táskával a kezemben fogom elhagyni az én drága Bártfámat". Mint tudjuk, azóta a város megint birtokunkban van s a napi lapok szerint az oroszok itt nem túl sok kárt tettek. A laposi lelkészt: Halmi Aladárt az ágyúk zöreje álmá­ból riasztotta fel, de egy ideig még — a hatóságok bíztatására — helyén maradt, míg végre mindenét hátra­hagyva deczember 3-án elmenekült azon reményben, hogy csak egy időre lesz arra kárhoztatva, hogy sze­gény egyházától — melynek sorsa felett komolyan ag­gódik, — távol legyen. A margonyai gyülekezetek lel­késze ; Laczkó János már a harcz alatt menekült csa­ládjával „az elképzelhető legnagyobb nyomorban0 . Min­dene elpusztult. Vele ment családján kívül tizenhat híve is Körmöczbányára. „Leírhatlan az én helyzetem csalá­dommal együtt". így fejezi be jelentését. A kapinémet­falvi, kükemezei és girálti lelkészek is elmenekültek a hatóságok intézkedése folytán. A pazdicsi gyülekezet kárt nem szenvedett, lelkésze azonban igen, a mennyi­ben az átvonuló katonaság terményeit megdézsmálta. A palonczai egyházközség hívei vagyonkája teljesen el­pusztult, az oroszok kizsarolták őket, valamint a lelkészt is, a kit az orosz tiszt arczul is ütött és saját lakásá­ból kidobott. Az ungvári lelkész Margócsy Aladár jelen­tésében az egyház anyagi romlásáról emlékszik meg. Hívei leginkább intelligens elemek, úgy a városból, mint vidékéről elmenekültek. Egyházi adó egyáltalán nem folyik be, az egyház értékeit a takarékpénztár elvitte, úgy hogy a legkisebb kiadásokat sem képes fedezni. Július 23-án az ungvári gyülekezet templomépítésbe kezdett s midőn a falazat 3 méter magas lett, abba kellett hagyni a munkát. A lelkész elküldve a családját a legnagyobb veszélyek közepette is a helyén maradt. Deczember 12-én folytonos ágyúdörgés hangjai mellett temetett el elhunyt katonákat. A fájdalomnak hangján zárja jelentését azzal, hogy ha menekülni lesz kény­telen, ott kell hagynia 14 éves keserves alkotásait biztos martalékul. Az eperjesi egyházi és iskolai tiszt­viselők, tanárok a kormánybiztos intézkedése folytán mind elmenekültek. Szlávik Mátyás dr. az Otthon fel­ügyelő tanára, midőn családját biztonságba helyezté, visszatért s az Otthonba beszállásolt katonaságot ellen­őrizte, hogy ott semmi kárt ne tegyenek. Liptai Lajos az egyház IL lelkésze szintén otthon maradt, hogy az egyház ügyeit intézze s híveit gondozza. Az Ev. Orállóból vettük át ezt a szomorú tudósí­tást, a melyhez még a következőt csatoljuk. Dr. Szlá­vik Mátyás barátunktól kaptunk meleghangú levelet egy az „Irodalom" rovatba sorolandó czikk kíséretében. Ebben írja, hogy Eperjesről a közelben (Bártfa mellett) dúló veszedelem elől családját Rosztokára, egy Szepes és Grömör m. határán lévő bányatelepre vitte. Karácsony éjjelén szállította vissza kedveseit egy rozoga szénás­szalmás szekéren Abosig és onnan Eperjesig. írja, hogy „ebben is az én Uramat kellett követnem". Bizony nagy szeretettel és részvéttel gondolunk azokra a testvéreinkre, a kik már ily módon is átélték a háború borzalmait. Itt Budapesten még azon törik a fejüket sokan, hogy melyik színházba, moziba menjenek, mert hát szóra­kozni, feledni kell. Sokaknak nagy vigasztalására, a nemzeti színház is nemsokára megnyílik. EGYESÜLET. Karácsonyfaftnnepélyek. Most ebben az eszten­dőben katonáinké volt az elsőség. Nemcsak az amerikai gyermekek küldötték el a Jázon hajón kedves játékaikat a kontinensre az elesett és hadakozó hősök gyermekei számára, nálunk is árvaházakban, egyesületekben, csalá­doknál szegényesebb volt a karácsonyfa és kevesebb volt alatta az ajándék, csakhogy több jusson sebesült, beteg és harcztéren lévő katonáink számára. Több mint 800,000 volt azoknak a csomagoknak száma, a mit szerető kezek a távollévők számára készítgettek. A már itthon lévők számára rendezett karácsonyi ünnepélyeken kiosztott ajándékokat ki tudná felsorolni. Csak egy-kettőről emlékezünk. A Lorántffy Zsuzsanna-Egyesület kórházában"" az egyesület tagjai Szilassy Aladárné és báró Radvánszky Gézánó vezetésével szép ünnepélyt rendeztek. A három Vidor tartottbeszédet. A legöregebb 90 éves Victor,a ki még a nagy Wichern tanítványa volt a Rauhes Haus diakónus nevelőintézetében, németül beszélt, Id. és Ifj. Yictor János szólottak azután és a diakonisszák énekeltek. — Ünnepeltek a diakonisszák is. Fehér díszben állt ottho­nukban az ő karácsonyfájuk, mint jelképe annak a szolgálat­nak, a melyre elhivattak. Együtt voltak mindnyájan (ritka eset!) ós éltek az úrvacsorával és megerősödtek a testvéri szeretetben. — A Bethánia kórházában is szép ünnepély volt. Itt dr. Vargha Gyuláné, az egyesület női tagjai és ének­kara szereztek örömet a betegeknek. — Nagyszabású ünnepély volt a Fehérvári-úti hadikórházban a hol tlieo­logusaink közül 20-an szolgálnak. Itt több, mint 1000 sebesült és beteg katona és a néhány száz főnyi személy­zet minden egyes tagja kapott értékes karácsonyi aján­dékot. A kórtermekben ós a nagyteremben összesen 26 karácsonyfa volt. Haypál Benő budai lelkész vitte terem­ről teremre a karácsonyi örömhírt és szólt végül a nagy­teremben gyülekező orvosokhoz, theologusokhoz. A német ápoló „testvérekhez" a budai ev. s.-lelkész szólott. Dr. Manninger Vilmos a kórház összes lakóinak szép emlék­érmet és theologusainknak értékes ajándékot adott el-

Next

/
Oldalképek
Tartalom