Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1915 (58. évfolyam, 1-52. szám)

1915-11-07 / 45. szám

VÁLASZ A LELKÉSZEGYESÜLETNEK. A Debreczenben megjelenő Lelkészegyesület felel e lapban Az Igazi Kálvinizmusról megjelent tanulmányra. Szokása szerint vádolja a Pr. E. és I. L.-ot, liogy a Kálvineum-ünnep sikereinek megrontására tör, kijelenti, hogy a Kálvin-Szövetség, mint kívül álló tényező, nem bír igénnyel arra, hogy beavatkozására reflektáljon, de e lenéző megjegyzést mégis jóvá teszi azzal, hogy felel, nehogy hallgatását beismerésnek mondhassák, Á felelet lényege az, hogy jogosultnak jelenti ki a P. E. I. L. által megrótt komitácsi hangot, mert szerinte e lap is csak így ír. Védi Zoványit azért, mert nem a bibliát, hanem csak Kálvint bírálta. Állítja, liogy a Világot nem ajánlotta, de ha ezt tenni kellene, inkább megtenné, semhogy az Alkotmányt dicsérje. Megtenné pedig azért, mert, ha a Világ szélsőséges is, de mindig liberális. A szabadkőművességhez a L—t szerkesztőségének semmi köze. Ez egyébiránt tisztességesebb irány a jezsuitizmusnál. Azt nem is igyekszik czáfolni, hogy az iskolák államosításának híve, védi a debreczeni egyetem tekintetében elfoglalt álláspontját, pártpolitikához semmi köze s a koalicziót is csak azért támadhatja, mert ez nem pártpolitika. A főszerkesztő — Baltazár püspök úr — politikai elveit nem változtatta, ép azért a szocziálizmussal sem elegyedett mélyebb barátságba, mint a függetlenségi párt. Kárhoztatja a Kálvin-Szövetség vezetőit, a melyek ma is a reakcziós irány hívei s aztán a lutheránusokat kiszolgáltatva a P. E. I. L.-nak, rövidesen elintézi a Neumann-féle hirdetés ügyét s abból a mit mond, kilátszik, hogy csekély dolognak tartja a felzúgó lelkiismeret megnyilatkozását a posztócsalással vádolt Neumann ellen. Kijelenti azt, hogy látott már dühösebb fellegeket is és büszke önérzettel, de kevés jogosultsággal tiltakozik az ellen, hogy a P. E. I. L. erkölcsi színvonalát a Lelkészegyesületével összemérjék. Azután jó tanácsot ád a belátásról, a kevesebb irigységről, szeretetről, végül a czikket befejezi az az önérzetes kijelentés, a melynek szükségét, úgy látszik, érezte, „hogy frázisokkal nem éltek, mert ők oly egyszerűek, mint a milyen egyszerű igazságuk.8 Ehhez a válaszhoz azonban csatlakozik még egy másik is, lóvén a Lelkészegyesület főszerkesztője inkább a szónak és tettnek, mintsem a tollnak embere. A válasz a kellemetlenkedők kiküszöbölése a protestáns irodalomnak választmányából, György Endre szép felszólalása ellenére is, az igazi szabadelvűségnek és protestáns hagyományoknak eléggé kis dicsőségére. Ki kell jelentenünk, hogy e válasz reánk nézve nagy csalódásnak, sőt szomorúságnak forrása lett. Azt talán felesleges is megjegyezni, hogy nem az irodalmi társaságból való kitessékelés miatt, mert hiszen a Magyar Tudományos Akadémia kapui azért még mindig nem zárultak be előttünk. A megütődés és csalódásnak igazi forrása az, hogy e kijelentések után még erősebb az a meggyőződésünk, hogy a debreczeninek keresztelt irányzat nemcsak ellentétes az igazi kálvinizmussal, hanem protagonistái a válasz tanúsága szerint mégcsak elfogadható okokat sem tudnak felhozni annak a romboló munkának védelmére, melyet annyi kitartással s bizonyára nem igazi kálvinista fel ttinnivágy ássál folytatnak. Vannak ilyen okaik, de azokat bevallani nem merik s így a válasz nemcsak a régi vádakat erősíti, hanem újaknak is ad táplálékot. Tagadni igyekszik a tényeket, a melyeket a L—tre hivatkozva bizonyított az Igazi Kálvinizmusról írt tanulmány szerzője. Mit szólnak ahhoz olvasói, ha felületességük és rövid emlékezetükre spekulál, azt eldönteni nem a mi feladatunk. Annyit azonban állítanunk kell, hogy a P. E. I. L. mindig igyekezett a nagy egyházi és erkölcsi kérdéseket komolyan, becsületes tartózkodással és tisztelettel tárgyalni. Czikkei a mosdatlan támadásokra okot nem adtak. A L—t azonban, úgy látszik, a naturam expellas hatása alatt meggyőző erőt tulajdonít az ízetlen durvaságoknak és azt hiszi,, hogy kopott frázisai kapaczitáló erővel bírhatnak. A Zoványi-ügyben a következetlenséget czáfolni nem bírja. Az iskolák államosításánál nem meri hangoztatni a református szempontokat, melyeket figyelmen kívül hagy. De úgy ezekre, valamint a hitelvi orthodoxiára és egyéb, a dogmákat érintő kérdésekre hivatottabb tollak fognak felelni az enyémnél. Meg lévén azonban támadva a sorok között, mint reakcziós, illiberális, a ki, mint ilyen, a haladásnak és modern fejlődésnek ellensége, kénytelen vagyok egy pár megjegyzésnek helyet kérni. A mennyiben a L—t főszerkesztője annak idején a koaliczió támogatói közé tartozott és azt támadni csakis bukása után tartotta időszerűnek, e téren való szereplésének részleteivel és okaival e helyen már azért sem foglalkozunk, mert az országos politikát lehetőleg ki akarjuk zárni ott, a hol másféle érdekekről van szó. Annyit azonban meg kell jegyeznünk, hogy ha szerinte mindaz, mi a parlamentinek nevezett kormányrend keretében a hatalmon levő párt ellen irányul, bűnös, helytelen és kiirtandó, kétségkívül szakított a liberálizmussal és besorozta magát a legmerészebb reakcziósok közé. Szakított természetesen a szabad kutatás és a becsületes meggyőződés kálvinista axiómáival is. Tagadják a szabadkőművességgel való közösségüket. De az az izzó gyűlölet, mellyel a más véleményen levőket minden igaz ok és jogosultság nélkül újból és újból támadják a Mezőfiékkel való ölelkezés és az ig^zi építő szocziális munkának legalább a nagy tömegek tekintetében való teljes hiánya, a liberálizmusnak az a felfogása, mely csak a rombolás jogát veszi igénybe^ de építeni nem tud, vagy nem is akar, meg nem czáfolhatóan bizonyítja azt, hogy meggyőződésüket és taktikájukat ugyan onnan merítik, a honnan az elbukó Francziaország közélete legújabban táplálkozott s a mely tényezőknek hatása alatt Olaszország népe a hitszegésre biratván rá s becstelenség és elbukás örvényébe került. Beszélnek építő, beszélnek újjáteremtő munkáról,.