Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1914 (57. évfolyam, 1-52. szám)
1914-12-25 / 52. szám
látja, ezek ruthén templomok. Majd feljebb kanyarodik a csigavonalban futó utczán. Katonai épületek váltják fel egymást, most már bizonyos, hogy a központi erőd felé jár. Amott vöröskeresztes zászló leng — van ilyen épület most itt elég —, az udvarán vöröslő kápolna áll. Kérdezősködik az Őrtálló katonától. Akadozó választ kap, hogy még tovább kell mennie a Zielona-ulicán (Zöld-u.) s ott balkézfelől torkoló utczácskában van az ev. templom. Lassan lépeget, gyönyörködik a jobbfelől elétáruló látványban, a város színes képében. A házak között mély mederben kacskaringózva foly a San. Itt a vashíd, most is vonulnak át rajta mindkét irányban szekerek, csapatok, lejebb meg a fahíd szakítja meg a folyó fodrainak csillogását, a fahídon épen most halad át egy gőzmozdony, nagyot füttyentve, két személykocsival. Jól esik szemének ez a látvány (noha tudja, hogy a vasúti közlekedés csak rövid vonalon indult meg, a míg a mieink az oroszok előtt a hidakat fel nem robbantották). Bal oldalról Őszi színes köntösbe öltözött erdő mögül sejteni lehet az erőd körvonalait. Az utcza torkolatánál, nem messze a saroktól szerényebb, villához hasonlóan épített kápolna tűnik szemébe, szinte érzi*. ez a bizalmas hajlék az Úrnak háza, olyan hívogatólag int felé. Jó helyen jár, az az őr is valami ilyesféle nevet említett : Ptasiaulica. Felmegy a lépcsőn, tiszta, szőnyeges folyosóra ér, a szembenlevő ajtó félszárnya nyitva áll, sorban székeket lát. A jobb oldalról ajtó nyílik — rajta az írás: „Evang. iPfarramf és a hivatalos órák — ; szíves szavakkal üdvözli a szerény, ifjú lelkipásztor, Sommer Ferdinánd a nagy útról érkezett fuvarost, a ki a bizalmas testvéri beszédre mindjárt feltárja lelkét. Elmondja röviden, honnan jön, mit hagyott otthon: háromtagú családot; a húga diakonissza egy alsó-ausztriai ev. kórházban; elmondja, mióta vándorolgat kocsijával; mióta nem volt templomban. Megértőleg bólingat a diakónus, karján a vöröskeresztes fehér szalag; ő is nagyon, de nagyon sokat beszélhetne el az augusztus óta lefolyt időről: kórházlátogatásokról, temetésekről. Méltányolni tudja a fuvaros búját, bánatát. Az invitálásra átlépi a kápolna küszöbét, imára kulcsolja kezét. Egyedül van a kis templomban, leül, olyan otthonosan érzi magát. A szószék fekete bársony takaróján csillog az ezüsttel hímzett ének: „Erős vár a mi Istenünk". Oh bizonnyal erősebb ennél a hatalmas várnál is, a melyet pedig emberi számítás szerint bevehetetlennek tartanak. Kinyitja a székre helyezett énekeskönyvet, áhítattal olvas belőle. Közben egyenként érkeznek nők, férfiak. Összegyűltek tizen-tizenketten, köztük két katona is a tisztikarból: az egyik bottal segíti lábait, a másik mintha a balkarját nem tudná mozgatni, de azért a kard ott csörög az oldalán. A diakónus csengő hangjával vezeti a kis gyülekezet énekét. Szokatlan volt ez Schmidnek, mert hiszen az ő templomukban mindig szólt az orgona, de talán mintha ez így otthonosabb, bizalmasabb volna! Együtt mondja az imát a diakónussal; a mint a hazára, uralkodóra s az összes alattvalóira áldásért könyörög, a fuvarosnak lelke háza, otthonmaradt kedvesei körül jár. Valószínűleg most vannak ők is a templomban. Mit csinálhatnak a gyermekek, imádkoznak bizonyára ők is a mielőbbi viszontlátásért? Az istentisztelet továbbfoly: állva hallgatják a szent leczkét: „Én pedig és az én házam tiszteljük az Urat" (Jos. 24. 1 5 .). A diakónus magyarázza már az írást, szól Jósuéről, a ki életét háborúságok között töltötte, a pogányok ellen harczolván, mindig az Izrael Istene segítségével. 110 éves korában, közeledni érezvén halálát, maga köré gyűjtötte népét, hogy az Istenhez való hitüket megerősítse. Én és az én házam tiszteljük az Urat. Schmid Márton önkéntelenül bólint fejével, ezt ő is nyugodt lelkiismerettel elmondhatja. Hiszen minden reggel, délben, este családjával odajárul az Úr elé; érzi, tudja, hogy mindenét neki köszönheti s eddig is az Ö védő keze tartotta meg. Szemhéjai önkéntelenül lezárulnak s már ott érzi magát családja körében. Szöszke leánykája, a Kathe babáival játszik; fiacskája, Hansi pedig ólomkatonáit állítja sorba. Meleg futja át az éjjelezések alatt áthiilt tagjait és szinte sejti, hogy álmodik, de valami kimondhatatlan rejtelmes erő a karácsony estéjét élteti át vele újból. Ott állnak a csillogóan feldíszített fa körül, felesége a két gyermeket maga mellé veszi, s kezdik : „Mennyből az angyal", ő is énekel, majd imádkoznak, szétosztják a szeretet ajándékait, újból énekelnek: „Jövel, Szentlélek, Úr Isten!" Fülébe cseng még mindig a dallam, mintha most is hallaná! A gyermekszemek ártatlan ragyogása véghetetlen örömöt kelt az atyai szívben, óh érzi, akkor ott volt az Isten! . , . Gyenge rázásra felnyitja szemét, az előtte ült katonát látja maga előtt, a többiek most hagyják el a templomot. Restelkedve szól: — Rövid időre elnyomott az álom ! Imádkozás után búcsút vesz az Isten hajlékától, a kijáratnál a diakónus kezet szorít vele, ő alig tud erről valamit: még mindig otthon jár lelkével, tévelyeg. Vájjon az idei karácsonyra már kedvesei között lehet-e ? Mi hír van otthon, várják-e már? Egy hónap óta nem kapott levelet, de nem írhatott ő sem, mert nem látott postát, nem volt hozzá ideje. A nap útja az ég közepe felé hajlik. A hetekig tartott esős idő után olyan jót tesz néki a félénk napsugár ; lassan lépeget, s elkerüli az utcza árnyékos foltjait. Az ágyúzás délkeletről még mindig hallik, most pedig hirtelen valami berregés kél felülről, megáll. Már látja is a galambformájú repülőgépet, ott leng hátulján a piros-fehér zászló. A város felett visszakanyarodik a gép, tekintetével követi. A templomi ének újra fülében cseng, az igére gondol s az az érzése, hogy ő annál a sebesen szálló óriás madárnál is gyorsabban szállt, szállt elhagyott otthonába, Karinthiába : a lélek szárnyain. Mauchs Jenő.
