Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1914 (57. évfolyam, 1-52. szám)
1914-02-01 / 5. szám
a nemesre. Lelkünk szárnyakat Ö általa nyer és világot meggyőző hittel diadalmaskodunk. Akkor is reánknehezedik a bűntudat súlya; akkor is lesznek megrendüléseink; a hatalmas Isten nagysága és a saját erőtelen mivoltunk törékeny volta porig alázhat akkor is bennünket és mégis azt énekeljük: leoldoztad gyászruhámat. Emberek rosszakarata, irigység rágalmazó beszéde törhet ellenünk ; szenvedések, keserűségek vihara zúghat felettünk; gyászruhában szerettünket elsirathatjuk és mégis azt kell mondanunk a koporsó melletti búsulásunkban is: leoldoztad gyászruhámat. Mindig az Urat érezzük mellettünk és Benne vetett hittel, de hősies lelkülettel is indulunk a gyászruhás, beteg társadalom gyógyítására, hogy legyen tavaszi ébredés a megdermedt hideg szívekben és lehessen farsang, a melyben mindenek a zsoltáros szavainak újjongásával mondhatják : leoldoztad gyászruhámat, körülöveztél örömmel . . . (bj.) REFORMÁTUS INTELLIGENCZIA. Ezekben a napokban tartja a Magyar Ev. Ker. Diákszövetség szokásos februári konferencziáját. Csendben, minden zaj nélkül, mint a hogy dolgozik is, a mióta fennáll. És talán ez is az oka annak, hogy oly kevesen veszik észre s oly kevesehsegitik. Mert ez a nagyjövőjű egyesület valósággal küzd az anyagi nehézségekkel évről évre, a mikor pedig másfelől annál csodálatosabb bőséggel áll rendelkezésére egy sereg ifjú ember hatalmas hite, törhetetlen energiája s romolhatatlan reménysége. Ugyanez a csendes, zajtalan munka s öntudatos hit jellemzi a leánydiákok szövetségét is. Ez is most tartotta konferencziáját. Munkája áldásait csak a jövő fogja feltárni előttünk. Ha egyházi viszonyaink egészségesebbek volnának, ha erőteljes virágzást igórne a megújhodni készülő egyházi élet, talán csak a rövid hírek közt emlékeznénk meg ezekről az eseményekről. De mai viszonyaink mellett az első hely illeti meg őket. Mert egyházunk intelligencziájának szellemi élete, tehát a magyar társadalomban elfoglalt egész pozicziója függ ezeknek a munkáknak az eredményétől. A leendő magyar intelligenczia körében, a diákok körében végzett munka talán a leghősiesebb, a mit mostanában Magyarországon végeznek. Nem a nélkülözéseknek, az önfeláldozásnak, önzetlenségnek ama gyönyörű példáiért, a melyekről mi, a közelállók tudunk, hanem azokért a rettentő szellemi harczokért, a melyeket minden egyes hívő diáknak a környezetével, diáktársaival, tehát néha igen erős szellemi fegyverekkel rendelkező kortársaival vívnia kell. A gúny, lekicsinylés minden formája ellenük szegeződik, a csúfolódók székének czinikus fő- és albérlői, a nyilvános és titkos atheisták egész serege korbácsolja őket, szemtől szembe és hátulról, titkon vagy nyíltan, lapokban és az életben egyaránt. És ők mennek előre. Lemondanak legszükségesebb kiadásaikról, zsebpénzükről, összerakják koronáikat, hogy a nagy, közös munka tovább haladjon. Mit építenek vájjon? A saját egyéni érdekeik hajlékát, vagy jövőjüket alapozzák talán? Semmi mást, csak a Krisztus királyságát, az új magyar megtisztított keresztyén gondolkozásmódú intelligenczia szellemi életének alapjait. Milyen kár, hogy rövidlátás, rosszakarat, irigység és czinizmus oly nehézzé teszik számukra a munkát! Milyen kár, hogy nem látja meg őket egyetlen egy olyan fenkölt gondolkozású keresztyén lélek sem, a kit az Isten anyagi javakkal is bőven megáldott! Mi lenne csak tíz vagy húsz gazdag embernek azt mondani: „Kötelezem magam, hogy évenkint 500—1000 koronát adok a munkátokra öt vagy tíz éven keresztül, a míg megerősödtök 1" E helyett pedig egyre-másra teszik az alapítványokat iskolák s néha nagyon gazdag iskolák számára. Gyönyörű dolog. De a modern egyháztársadalmi életnek új szükségei vannak s új eszközökkel dolgozik. Micsoda nagyszerű szolgálatot tenne az, a ki az ilyen örökhagyó nemes lelkeknek megmagyarázná: „Nézd, mennyi új intézmény keletkezett itt a te ifjúságod óta, jöjj és támogasd most már azokat. Támogasd ezeket a szegény fiúkat s leányokat, állítsd talpra őket egyszerre, egyetlen egy tollvonással. Vagy csinálj sajtó-alapot, propagandaalapot, külföldre járó fiatal emberek, leányok számára ösztöndíjat, otthont, evangelizáló-termet egyik vagy másik egyesület számára." De mindez, sajnos, még nincs a köztudatban. Addig pedig az ilyen kiszámíthatatlan jelentőségű egyesületek kicsiny körben kénytelenek erejüket lekötve tartani, ugyanakkor, a mikor a keresztyénség mindenfajta ellenségei ésszel pénzzel, sajtóval s a modern propaganda eszközeivel felfegyverkezve, ostromolnak bennünket mindenfelől. A magyar református intelligenczia természetrajzáról most nem beszélhetünk. Pedig valóban érdekes lenne ennek a lelki életét megrajzolni. Mert ilyen intelligenczia nincs több a világon. Egyfelől makacsul ragaszkodik bizonyos külső jelszavakhoz, másfelől ugyanilyen makacssággal dobja félre azoknak minden komoly, igazi tartalmát. S elkeserítő szégyene az a mi állapotainknak, hogy épen annak az egyháznak az élete alakult át ilyen tartalmatlanná, a melynek oly sok és annyiféle iskola van még ma is kezében! A magyar református intelligenczia tulajdonképen illuzórikus valami. Ma már csak névleg él. Bizonyos történelmi daczból táplálkozó kálvinista öntudat, holt tradiczionalizmus s a mult dicsőségének csábos varázsa az, mely még tartják benne a lelket egy ideig. Egy kicsiny mag van ugyan még talán szétszórva, a mely nem hajtott még térdet a Baálnak, egyébként azonban, a mi ez intelligenczia többi részének világnézeti tartalmát illeti, a legkétségbeejtőbb megüresedés, közöny, titkos és vakmerő nyilvános atheizmus uralkodik minden vonalon. Vagy a mi még rosszabb, idegen, antikeresztyén eszmék hamis rakománya úszik, mint dugárú az egyház hajóján — de a régi zászló alatt!