Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1914 (57. évfolyam, 1-52. szám)

1914-11-29 / 48. szám

bői: „Nem reméltük volna, hogy ebben az idegen világban saját papunkra találjunk." „Már három hónapja nem láttam hitiinkbeli lelkészt." „Harmadéve, mióta a katonáéknál vagyok, nem lehettem ref. istentiszteleten." „Hála a nagy Úristennek, hogy idevezérelt bennünket." „De nagyon is óhajtjuk már a lelki vigaszt!" „Milyen jó lesz holnap — szombat volt — a templomban kiénekelni magunkat. Mikor lesz az istentisztelet, tiszteletes úr?" — Ez utóbbi kérdésre azonban szomorúan adtam meg a választ: „Sajnálom, barátaim, de holnap nem lesz nálunk istentisztelet, mert vidéken tartok előre meghirdetett úrvacsoraosztást. Az én lelkészi szolgálatomat 40 kilométernyi körben veszik igénybe a hívek." Elkomolyodtak. Láttam rajtuk, milyen fájdalmukra van a csalódás. A lelki éhség és szomjúság valósággal kiült arczukra. Megsajnáltam őket. „Hát tudják mit, én holnap estefelé, úgy 6 óra tájban érkezem meg, akkor feljövök ide és az egyik teremben tartok maguknak istentiszteletet." Micsoda öröm! Könnyek jelentek meg a szemekben. „Köszönjük a jóságát"; „áldja meg érte az Isten". Egy öreg nópfölkelő erővel elkapta a kezem és megcsókolta. Az én szemeimbe is könnyek gyűltek.. . Másnap aztán, este 6 órakor, megtartottuk az istentiszteletet. A kórház legnagyobb terme zsúfolásig megtelt. Ott volt nemcsak az én 40 ref. katonám, hanem a többi, másvallású magyar sebesült is. Micsoda buzgósággal szárnyalt az ég felé: „Az Úr énnékem őriző pásztorom..." Imádság talán még soha nem jött úgy a szívből, mint akkor. Ha valaha, úgy akkor igazán éreztem, hogy a Jézus igéje gyönyörűséges. Sohase felejtem el azt a meghatottan figyelő, áhítatos, könnyeivel adózó, hálás gyülekezetet... Másnap pedig jöttek könyörgésre. Azt hitték szegények, úgy megy itt is, mint náluk odahaza. Ámde itt a hívek szétszórva élnek, könyörgés nem szokott lenni. Az ő kedvükért elhatároztam, hogy ezután tartunk. S az én sebesültjeim mindennap felkeresik az Úr házát, a ki csak el tud vánszorogni, eljön. Én is, a mikor tehetem, felkeresem őket. „Harmatcseppeket", bibliai részeket osztok ki köztük. Milyen hálásak! Mikor eltávoznak innét, 3—4 levélben is megemlékeznek rólam. Egy jellemző esetet nem hallgathatok el. A kórházi istentiszteletet végighallgatta a kórházparancsnok, egy alezredes is. Nem tud jól magyarul, de beszédemben többször megütötte fiilét a „szabadság" szó. Nem tetszett néki, „Katonának nem való a szabadság, annak engedelmesség kell" mondta az ápolónőnek. És holmi kicsinyes ürügyek alapján meg akarta tiltani, hogy a sebesültek templomunkba jöjjenek. Erélyes fellépésemre volt szükség, hogy tilalmát visszavonja. A déli harcztérről azonban a legtöbb sebesült Zágrábba kerül. A kiket ott elhelyezni nem tudnak, vidéki kórházakba küldik. Mivel ilyen Zágrábból Daruvárra került ref. sebesültektől hallottam, hogy két hétig Zágrábban sem láttak hitükbeli papot, ottani kollégámhoz, László Leventéhez fordultam, a kitől az ottani helyzetet megvilágító, következő levelet kaptam: „Zágrábban igen sok a sebesült, sokfelé szétszórva, körülbelül 15 helyen, kórházakban, iskolákban. Eleinte a zsúfoltság igen nagy volt, naponként három kórházvonat is érkezett, melyek csak úgy ontották a szegény sebesülteket. Ebből bizonyos mértékű fejetlenség is származott, egyik helyről a másikra újra átvitték őket, vagy expediálva lettek tovább. Én természetesen kezdettől fogva megtettem, a mi tőlem tellett, de lassan ment a dolog. Ha egy kórházban megjelentem s kérdeztem, hogy vannak-e a kórházban magyarok s ezek között protestánsok, mindenütt igenlő választ kaptam, de hogy kik és melyik betegszobában, nem tudták megmondani. így nekem minden egyes helyen végig kellett járnom valamennyi szobát és sorba kérdezni a sebesülteket. így egybeírva és gyűjtve tartottam nekik istentiszteletet, osztottam úrvacsorát, adtam kis imakönyvet. Eddig 500 imakönyv került kiosztásra. Az átvonuló katonaság részére szintén külön tartok istentiszteletet kommunióval. Szeptember 22-én reggel 7 órakor és délután 2-kor volt istentisztelet. Tudok esetet, mikor a ref. beteg kívánta papját és én mégsem kaptam értesítést, hanem a kath. pap akart erővel gyóntatni. Ilyen Maller Zsigmond kocsi lakos esete is. Nem jellemző eset ? Hogy így a folytonosan hullámzó sokadalomban vannak, a kikhez nem járhatok el, természetes. A jelen időkben sok és nehéz munka vár itt egy emberre, végességéből folyik, hogy nem lehet munkája tökéletes." Hogy mennyi ref. katona van Zágrábban, mutatja egy ott szolgálatot teljesítő hívemnek értesítése, mely szerint a reformáczió emlékünnepén — az ev. templomban — 700-an voltak istentiszteleten, a kik mindnyájan úrvacsorával is éltek. Hát ezenkívül a sok nehéz beteg, a ki nem lehetett ott! 8 mégis, Zágrábban nincs ref. katona-lelkész! A hadvezetőség elnézi, hogy az amúgy is rettentő munkával megterhelt missziói lelkész vegyen új és milyen terhet vállaira, természetesen minden anyagi kárpótlás nélkül. Örömmel értesülök Vásárhelyi Pál lelkésztársamnak az eszéki kórházakban végzett szép munkájáról is, bár egy perczig sem kételkedem benne, hogy ő is megtesz minden tőle telhetőt. Csak az ottani ref. sebesültek számára vonatkozó informáczióim volt — úgy látszik — téves. A vukovári kórházakban levő sebesültjeinkről a Rúzsás testvérek gondoskodnak odaadó lelkipásztori szeretettel. Ki látja el azonban a Karlováczon, Bjelováron, Viroviticzán, Vinkóvczén stb. levő ref. sebesültjeinket lelki gondozással, a mely helyeken, sőt közelükben sincs ref. lelkész? Igazán, a mi protestáns katonáinknak van e tekintetben legrosszabb dolguk, mert míg a kath. katonák bárhova vetődnek, találnak hitükbeli lelkészt, a mieink nehéz óráikban nélkülözni kénytelenek a lelki táplálékot, a melyre pedig a súlyos megpróbáltatások