Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1914 (57. évfolyam, 1-52. szám)

1914-10-18 / 42. szám

dum-dum lövegeket használ s így a tisztességes hadviselést a legvérengzőbb barbarizmussá siilyesztette. Nagybritánnia ezzel örök időkre eljátszotta minden jogát arra, hogy a nemzetközi jog megsértése miatt panaszkodjék. Ámde — ettől eltekintve — önök ismételten elhallgatják a dolog lényegét. Mi nem üzentünk háborút Belgiumnak, hanem csak a következőt jelentettük ki: Minthogy Oroszország és Francziaország arra kényszerítenek minket, hogy két harczvonalon viseljünk egyszerre háborút (a hol 190 millió áll 68 millióval szemben), össze kell omlanunk, ha nem végezhetjük fölvonulásunkat Belgiumon keresztül; ezt meg is tesszük, de szorgosan óvakodunk Belgium bármiféle megkárosításától és minden kárt megtérítünk. Szívre a kézzel! Vájjon Nagybritánnia, ha hozzánk hasonló helyzetbe került volna, habozott volna-e csak egy pillanatig is, hogy máskép cselekedjék ? És — kirántotta volna-e Nagybritánijja a kardját a mi érdekünkben, ha Francziaország sértette volna meg Belgium semlegességét hasonló átvonulással ? Nagyon jól tudják önök, hogy mindkét kérdésre nemmel kell válaszolniuk! Birodalmi kanczellárunk a tőle már megszokott túlságos lelkiismeretességével kijelentette, hogy bizonyos jogtalanság forog fönn részünkről. Én nem tudnám őt követni ebben az ítéletében, sőt még alaki jogsérelmet sem tudok elismerni, mert olyan helyzetben voltunk, a melyben nincsenek többé formák, hanem csak erkölcsi kötelességek. Dávid is, a mikor a végső szükségben elvitte az Úr asztaláról a szentelt kenyereket, egészen jogosan cselekedett, mert a törvény betűje megszűnt abban a pillanatban. Önök épp oly jól tudják, mint ón: van szükségjog, mely vasat is tör, mennyivel inkább egy szerződést! Vegyék fontolóra helyzetünket I Bizonyítsák be, hogy Németország lelkiismeretlenül teremtett magának szükségjogot, bizonyítsák ezt be arról az óráról, a mikor az önök országa is ellenségeinkhez csatlakozott s így nékünk a félvilággal kellett hadba szállanunk ! Ezt nem tudják megtenni; augusztus 4-én sem tudták, mégis ezt a legnyomorultabb ürügyet választották, — mert meg akartak minket semmisíteni. Az önök levele után, uraim, el kell fogadnom, hogy önök messzire elhárítják maguktól ezt a szándékot, bár csak személyükre vonatkozólag, de vájjon elhiszik-e önmaguk is és el akarnák-e velem is hitetni valóban, hogy államféríiaik csak azért üzenték meg nékünk a háborút, mert arra határoztuk magunkat, hogy átmasírozunk Belgiumon? Ilyen balgáknak és könnyelműeknek talán mégsem tarthatják állam férfiaikat! De még nem jutottam a végére. Nem mi voltunk azok, a kik Belgium semlegességét elsőízben megsértettük. Belgium, a mitől tartanunk kellett s a mit most a tények nyomán egyre világosabban látunk, már régóta szövetségben volt Francziaországgal és — önökkel. Francziaország repülőgépei ott röpködtek már Belgium fölött, még mielőtt mi bemasíroztunk, megállapodások jöttek létre Francziaországgal és Maubeuge-ben egész arzenálra való angol löveget találtak, a melyeket még a hadüzenet előtt helyeztek el ott. Ez az arzenál — önök tudják, hol fekszik Maubeuge! — Nagybritánniának Francziaországgal való megegyezésére vall s ebben Belgiumnak is szerep jutott. Ezek a megállapodások nyilvánvalóakká váltak ma már a világ számára, mert a bizonyítékok helye körül van zárva és Nagybritánnia szemfényvesztő játéka le van leplezve. Önök lovalták és kényszerítették ellenünk háborúra Belgiumot, így az önök fejére száll a rettenetes felelősség mindazért a nyomorért, a mely ezt a szegény országot érte. Ha a mi terveink szerint ment volna végbe a dolog, egy belgának sem görbült volna meg a hajaszála se. Ha most már mind Szerbia, mind Belgium csak értéktelen ürügyek Nagybritánniának ellenünk való hadüzenetére, úgy éppenséggel nem marad fönn semmi más alap eme hadüzenet számára, mint államférfiaiknak az a szándéka, hogy megsemmisítsenek, vagy legalább is úgy meggyöngítsenek minket, hogy Nagybritánnia egyedül uralkodhassék a tengeren és a távoli világrészeken. Ezt a szándékot tagadják saját személyükre vonatkozólag és nékem kötelességem hitelt adni szavuknak. De tagadják-e kormányukra vonatkozólag is ? Ezt már nem tehetik, mert — ha Nagybritánnia is rászánta magát arra, hogy Oroszországnak és az Oroszországtól kormányzott Francziaországnak nagy szövetségébe beálljon, ha félredobott minden ellentétet, mely közte és Oroszország között volt, ha nemcsak Oroszország hordáit uszítja ránk, hanem lelkiismeretlenül a japánokat is s így a „sárga veszedelmet" zúdítja ránk és Európára, ha az európai kulturával szemben való kötelességeit is a tengerbe sülyeszti — nyilvánvalóan áll előttünk, hogy mindezek számára csak egy magyarázat és egy indok van : Anglia azt hiszi, hogy elérkezett az óra a mi megsemmisítésünkre. Miért akar minket megsemmisíteni ? Mert nem tudja tűrni a mi erőnket, a mi szorgalmunkat, a mi virágzásunkat! Más magyarázat nincs! Mi és Nagybritánnia Amerikával karöltve, békés egyetértéssel, magasabb fokra tudtuk emelni az emberiség történetét, és mindenkinek meghagyva a magáét, békében tudtuk vezetni a világot. Mi, németek se nem ismertünk, se nem ismerünk ennél magasabb eszményt. Császárunk és népünk 43 éven át sok áldozatot hozott ennek megvalósítása érdekében. Erőnk kifejlődésének mérvéhez képest nagyobb területre is tarthattunk volna igényt, mint amekkorával birunk a földön. Soha sem gondoltunk arra, hogy erőszakos eszközökkel váltsuk valóra ezeket az igényeket. Népünk szorgalmával és ennek a szorgalomnak a békés gyümölcseivel igyekezett erejét megmutatni. De még ezt sem nézhette jó szemmel Nagybritánnia : irigy volt erőnkre, irigy volt flottánkra, irigy volt iparunkra, kereskedelmünkre és az irigység minden rosznak a gyökere. Ez kergette Nagybritánniát ebbe a legborzalmasabb háborúba, melyet a világtörténelem valaha ismert s a melynek a vége beláthatatlan. Mit kívánnak most