Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1914 (57. évfolyam, 1-52. szám)

1914-10-11 / 41. szám

kiszorul az életből minden kicsinyesség és önzés, mindenki érezi, hogy erői mérhetetlenül megnövekednek s készségesen, sőt örömest veszi magára a legsúlyosabb áldozatokat. Az ilyen pillanatok mintegy az emberi lét rejtett mélységének kinyilatkoztatása, hasonlíthatatlanul megnövelnek minket és erősekké tesznek a legnagyobb veszedelmek ellenében is. Az a tudat, hogy igazságos, szent ügyért harczolunk, elszánt bátorságot és a győzelembe vetett szilárd bizalmat ad. Már pedig ezek a sikernek legbiztosabb zálogai s ezek adnak erős támaszt mindama veszteségek között, a melyeket egy ilyen világháború magával hoz. Már most is sokaknak a nevét halljuk, a kik a hazáért életüket vesztették, de nem őket sajnáljuk, hanem hátramaradott szeretteiket. Ok megtették az embertől telhető legnagyobbat, a haza iránt való szeretetüket vérükkel pecsételték meg s azzal megnyerték az igazi hősök nagyságát; becsület és benső emelkedettség árad emlékezetünkből : rájuk is érvényes az Írás szava: „Nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mintha életét adja barátaiért". Az igazságos ügy szolgálatának ez a tudata dicsőíti és nemesíti meg a német népnek mai liarczát. Mi nem kerestük a háborút, reánk kényszerítették azt. A birodalmunk fennállása óta eltelt 44 év a békének volt szentelve, távol volt tőlünk a hódításnak minden gondolata. Ebben az évben teljességgel művelődésünk továbbfejlesztésének kérdéseivel voltunk elfoglalva, mint azt az Iparosok Szövetségének és a Bugra-nak kiváló kiállításai szembetűnően bizonyítják. De hát „a legjámborabb ember sem maradhat békében, ha rossz szomszédja nem akarja". Rossz szomszédunk pedig bizony bőven van. Csak a rajtuk uralkodó indítóokokat kell tisztáznunk, abból a czélból, hogy saját ügyünk tiszta voltáról megbizonyosodjunk. Az egész mozgalom kezdete egy hitvány gyilkosság volt, melyről nemsokára bebizonyult, hogy egy messzeelágazó összeesküvés műve s ennek tűzhelye Szerbia. Vájjon tovább kellett volna-e tűrni a gonoszság felburjánzását, vájjon el kellett volna ismerni a szervezett gyilkosságot a népek életének jogosult alkotórészéül? Nem és újból nem! Ausztriának (és Magyarországnak) nemcsak joga, hanem kötelessége is volt, hogy a dudvát alaposan kiirtsa. Azonban ekkor megjelent a színtéren Oroszország, a „szent" Oroszország s védőkezét a gyilkos és czinkosai fölé tartotta. Bizonyára az könnyítette meg ezt a magatartását, hogy saját történetében nagy szerepet játszik a fejedelemgyilkosság s épen azért nem tekintik olyan nagy dolognak az ilyen bűntettet, mint nálunk. A fődolog azonban az volt, hogy ennél az esetnél a művelődés alsóbb fokán állónak a magasabb fokon állóval szemben való teljes haragja és gyűlölete tört elő. Egyáltalában nem a szlávság és germánság között való harczról van szó itt, mert hiszen a nyugati szlávokat s az ő gazdag műveltségüket épen úgy fenyegeti Oroszország, mint minket, németeket, —• egy félig ázsiai hatalom ellen való harczról van szó, mely a pánszlávizmus gondolatát arra használja fel, hogy lehetőleg sok népet vonjon uralma alá. Ez az uralom azonban a többiek minden sajátosságának letiprását jelenti, nem tud építeni, csak rombolni, az áldozatául esett népekre Alpesi-hegy gyanánt nehezedik, nem ismer más eszközt, mint a durva erőszakot. Gondoljunk csak Lengyelországra és Finnországra, gondoljunk csak a mi népünkbeliekre s a korábban virágzó Dorpátra ! És ezt az igát akarta Oroszország először Ausztriára rakni, de azután reánk is. Az ez ellen a hatalom ellen való harcz teljesen egy sorban áll a görögöknek a perzsák, a középkornak a hunok és mongolok ellen való harczával. Az európai szabadságnak ősrégi harcza ez az ázsiai zsarnokság ellen. Midőn tehát házunkat és tűzhelyünket védjük eme hatalom ellen, ugyanakkor a műveltségért harczolunk a barbárság ellen, az erkölcsi rendért és jogért a vad hódításvágy ellen. Biztosra lehetett venni, hogy Francziaország Oroszország mellé áll, bár ebben a pillanatban, úgy látszik, kevés harczi kedv volt ott. Azonban évtizedeken keresztül játszottak a francziák a háború gondolatával, kovácsolták a terveket ellenünk s megmámorosodtak a „revanche" gondolatától. Miért nem tudtak beleilleszkedni a békébe s velünk barátságot tartani? Miért nem nyugodtak bele azoknak a tartományoknak elvesztésébe, a melyek régebben német tartományok voltak, a melyeket csak csellel és erőszakkal vettek el tőlünk s a melyek német érzületüket most olyan fölemelő módon bizonyítják be? Mert a leveretés sértette a gall hiúságot s mert azt hitték, hogy a „prestige" megcsappant, addig játszottak a háború gondolatával, mig most komoly, véres valósággá lett. Ott is hiányzik minden erkölcsi erő, mely az egész népet át tudná hatni és bensőleg föl tudná emelni. Es most még Angolország is ! Mit tettünk Anglia ellen, hogy azonnal ellenségeink sorába állt s mindenütt haragot igyekszik szítani ellenünk ? Evek során át nagyon sokat, talán túlságosan is sokat beszéltünk és hallottunk a kölcsönös megértésről, a békés együttműködésről. Az ottaniak közül sokan bizonyosan becsületes érzülettel barátainknak mondották magukat. S most, midőn komolyra fordul a dolog, minden bizonykodó barátság fölött könnyű szerrel győzelmet arat rögtön a nemzeti önzés, háborúba kezd ellenünk Anglia, abban a reményben, hogy hasznot húz abból. Nyilvánvaló, Angolország eleve el volt határozva arra, hogy útunkba áll s Belgiumba való bevonulásunk csak ürügyül, bizonyosan nagyon kapós ürügyül szolgált arra, hogy ellenfeleinkhez csatlakozzék s fegyverbarátságot kössön a kozákokkal. Avagy hiszi-e valaki az egész világon, vagy hiszi-e valaki Angliában, hogy ha Francziaország vonult volna be Belgiumba, Anglia háborút indított volna ellene ? Nem, cselekvésének indító oka az volt, hogy irigy kedett Németország nagyságára, félt, hogy ez a netaláni győzelem folytán nagyon nagyra nő és kiszámította, hogy czélszerűbb azonnal a németellenes táborba állani, mint később a győzelmes Németországgal kelni