Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1914 (57. évfolyam, 1-52. szám)

1914-09-20 / 38. szám

ŐRÁLLÓK. Ha valamikor, úgy most kell felújulni egyházunkban a próféták szellemének. Őrállók voltak. Állottak fenn az őrtoronyban és megfigyelték a nemzeti életnek minden mozzanatát. Megfigyelték az egyéni, társadalmi, nemzeti bűnöket, mulasztásokat, a bálványimádást, fényűzést, képmutatást, könnyelműséget. Felemelték szavukat azok ellen, a kik eláltatták az embereket, prédikálva nekik békességet, holott nem volt békesség. Nem rejtegették a veszedelmeket, nem bizakodtak el, nem kicsinyelték a fenyegető ellenség erejét, rámutattak a nagy veszteségekre. De nem festegettek rémképeket a falra. Soha egy perezre sem feledkeztek meg a vigasztalás méznél édesebb igéjéről. Nem is történhetett másként. Isten igéjének emberei voltak. A lesújtó, velőkig ható, tisztító tűzként csontokat égető, de egyben áldott világosságot, éltető meleget, reményt adó és terjesztő igének. Borulat ült az őrállók lelkén és mélységes fájdalom. Hogy tudtak zokogni a romok, a veszteségek, pusztulások völgyeiben és átérezni a mélységeknek iszonyatát! De hogy tudtak egyben felmenni nagy magaslatokra és hirdetni vigasztalást a jobb és dicső jövő, a megmaradás bizonyosságában ! Ezzel a prófétai lélekkel kell most az őrtoronyba odaállnia az egyháznak, ebben különösen a pásztoroknak, véneknek. Ha valaha volt az egyháznak szüksége éles szemre, megértő szívre, úgy most van a nagyszerű nemzeti Erőkifejtés és bámulatos áldozat- és harczkészség napjaiban. Olvassuk, hogy a franczia maroknyi protestáns egyházak pásztorainak nagy része ott küzd a közkatonák soraiban a hareztéren, olvassuk, hogy német testvéreink körében egyházak, belmissziói egyesületek szolgái csodás, heroikus munkát végeznek. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy ez a titáni, létért való küzdelem, a melyet most annyi ellenséggel kell megvívnunk, erőpróbája nemcsak nemzetünknek, hanem benne a mi egyházunknak. Ott áll-e fenn mindenütt az őrtoronyban, hallatja-e hangját igazi prófétai lélekkel, előljár-e a lelkesítés, zászlóemelés és megsegítés dicső munkáiban? Minő nagyszerű alkalom ! Most van az ideje felmenni a magaslatra, vinni, vonzani felfelé és az igének, a kiáradó, könyörülő szeretetnek hatalmával odaállítani az ítélet és kegyelem széke elé mindeneket. Ült-e valaha nagyobb borulat és sötétebb éjszaka a lelkeken mint most? Ha volt valamikor szükség, hogy a trombita, a mely kezünkbe adatott, ne legyen bizonytalan zengésű, úgy most kell neki szólnia tisztán, félreismerhetlenül, ebben az időben, a mikor annyian kérdezik remegő szívvel: vigyázó, meddig még az éjszaka? Álmokat álmodunk, látásokat látunk. Megálmodjuk a multat, a küzdelmeset, a próbáitatásokkal teljeset. És látjuk a jövőt, a vajúdó nagy jelennek szülöttét. Őrállók vagyunk, a Lélek megragad bennünket. Engedünk neki. Engedünk az igének: Magas hegyre menj fel örömmondó Sión, emeld fel szódat magasan, ne félj, mondjad a törődött szívünknek: ímhol Istenetek! P. KRÓNIKA. Roma locuta. Megszólalt az új pápa, XV. Benedek. Első szózatát főleg a harezban álló népek fejedelmeihez intézte. „Dugd hüvelyedbe kardodat!" ez volt a szózat lényege. Megbékélésre hívta fel őket. Reámutatott arra, hogy keresztyének vére áztatja Európa földjét dúló csatákban, valamint arra is, hogy e föld halandó gyermekeinek rövid élete úgyis szenvedésekkel teljes, miért zúdítanak hát egymásra annyi gyászt és siralmat. Valóban minden féltékenység nélkül óhajtjuk, vajha lenne foganatja ennek az izenetnek. Még azt is elfelejtenek, hogy sokszor maguk a pápák is voltak véres harezok kezdői és folytatói. De hát félünk, hogy most ez a szózat lassúnak és vékonynak fog bizonyulni a világot betöltő, földet megindító nagy tusakodás zajában. Vegyes érzelmek között. . . Úgy halljuk, hogy az a veszély fenyeget bennünket, miszerint eddigi hallgatásunk miatt a debreczeni egyetemi kinevezések lelkes hozsánnázói közé számítanak némelyek bennünket. így tehát, sajnálatunkra, sietünk ezt az alaptalan illúziót széttépni azzal a kijelentéssel, hogy a háború óta belső ügyeink tárgyalásánál kerüljük az erős és jogos kritikákat, még a titkos és nyilvános provokálások ellenére is. Szóval a háború „ideális" közviszonyaink bírálatában passzivitásba kergetett bennünket s mi a szabadabb jövő reményében nyugodtan néztük azt, hogy a debreczeni kiválasztottak diadalmas hajója hogyan siklik be nesztelenül az egyetemváró Debreczen néptelen és csendes kikötőjébe. Az utasokat most nem vizsgáljuk. De nagy váradalmakkal nézzük partra szállásukat és munkába állásukat, állandóan emlékezvén a kormányosnak, Baltazár püspöknek amaz impozáns és határozott kijelentésére, a melyet egy éve tett egy előkelő dunamelléki ember előtt, lényegében ezt mondván: „Biztosítunk mindenkit, hogy csak elsőrangú tudományos erőket fogunk a debreczeni theol. fakultásra kineveztetni". Az eredményt most bővebben nem vetjük egybe. Csak feljegyezzük magunknak egyházi lapjaink állásfoglalását ez ügyben, a mely bizonyára, a háborús viszonyokra való tekintettel, szintén csak megjegyzésekre szorítkozik. Tudomásunk szerint, legjobban örülnek a kinevezésnek a patakiak. Elvégre „fájó szívvel bár", de ők adták Baltazár debreczeni-kálvinizmusának megerősítésére a leghatalmasabb, leghithűbb és legbiztosabb oszlopot. És bár igaz ugyan, hogy másfelől a „Sárospataki Ref. Lapok" aggodalmukat fejezik ki két új professzor irányában, a kiknek neve, mint szerényen