Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1914 (57. évfolyam, 1-52. szám)

1914-08-30 / 35. szám

Ránk teríti sötét leplét az esthajnal. De mintha még jobban egy nagy család tagjainak éreznők magunkat ott a százados fák lombsátora alatt . .- . Nyolczszáz s néhány katona járult az Úrasztalához. Alig látjuk már egymást. De ez nem akadály az Égbe szárnyaló imádság és buzgó ének előtt. Hangzik az áldás. Milyen jól esnek a hívő léleknek az immár csaknem 2000 éves igék ! Ez az utolsó áldás, mellyel a hadak útjára szállnak. Most belemarkolnak a szívbe. Nem lehet majd a golyók süvítése között sem elfeledni. Hátrább bámészkodó, otthon maradt asszonyok, leányok törölgetik kötényük sarkával könnytől minduntalan nedves szemeiket . . . Már a búcsúszó hangzik: „Katonák! A viszontlátásra vagy itt e földön vagy odafönt!" Vezényszavak hangzanak, a legénység még sem akar indulni. Összesúgnak. A fülembe csak ez az egy szó csapódik: „a Tisztelendő úr elé!" S máris újra előttem állanak az imént eltávozók. Halk suttogás. Csönd. Hirtelen 800 ajkon csendül fel az „Isten áldd meg a magyart . . ." komoly melódiája. Ez volt hát a suttogás oka Én is velük éneklem könnyes szemekkel. Közben a szívemben valami minduntalan azt mondja : „ó, áldd meg, most áldd meg, soha nem volt még ekkora szüksége rá!" Ez a valami feljön a szívemből. Már a torkomat szorongatja, énekelni is alig tudok. Sötét is van már, könnyeimet a mellettem állók sem látják. A csöndes estén7

messze száll erős, bátor vitézek ajakáról: „Megbűnhődte már e nép a multat s jövendőt!" Utánna gondolom: csakugyan megbűnhődte-e ? . . . Köszönés. Hálás szavak, meleg férfias kézszorítások. Egyik-másik olyan bizonytalanul meri mondani: a viszontlátásra! Van olyan tiszt, a ki nagy határozottsággal ígéri: „Tisztelendő uram, ha megmaradunk, fiaimmal együtt elmegyek a templomába. Mind elviszem őket, hogy ott adjunk majd hálát a jó Istennek." Van, a ki azt ígéri, hogy ifjú feleségével, szülőivel jön el hozzám a háború utáni első nagy ünnepen. Ott majd együtt vesznek úrvacsorát szeretteikkel. Engedjem meg már most, hogy a kenyeret és a bort ők adhassák! Megengedem. Hogyne engedném. Istenem ! Holnap hajnalban 4 órakor már ezek is indulnak a gonosz orosz ellen. Repül a sok-sok golyó, ki tudja hol áll meg, kit hogyan talál meg ?! . . . Ezeknek a drága, meleg, piros vére is hullani fog. Ezek a kedves szemek ki tudja hol, mikor üvegesednek meg. Hánynak utolsó vacsorája volt igazán ez a szeretetvendégség ?! Mindnyájan olyan komolyak. Istenem, hiszen halálra készülnek ! Mindörökre mindnyájunknak emlékezetes órák, hamar elröpültetek . . . Én kedves véreim! Oltalmazzon benneteket az Úr karja ! Jöjjetek mindnyájan haza, épségben, diadal babérával koszorúzva1 Marjay Károly. 517 BELFÖLD. Orosz hadi könyörgés. A Muszka Birodalomban minden vasárnaponként a következő könyörgés rendeltetett az elmondásra orosz nyelven: Uraknak Ura! erős és félelmes Isten! a ki az elkerülhetetlen hadnak készületeiben is, a legrettentőbb veszedelmek közepette is, mely a te népedre törekedik, Kegyelemnek és Könyörületességnek Istene vagy. Aki a a felvont kézvet is eltöröd, az öklelő dárdákat megrontod, a sebesen rohanó szekereket tűzzel megégeted. Te Uram, a ki látható segedelmeddel a Népeknek igaz ügyét védelmezed, a ki Hadi Nép fegyverének, melyet ők inkább kötelességből, mint hajlandóságból fogtak az ellenségre, győzedelmet adsz. Te tudod, hogy a mi Felséges Asszonyunk, a ki magát felebaráti szeretet, mértékletesség és békesség kívánása által megkülönböztette, igaz ügyének oltalmazására fogott fegyvert. Te tudod, hogy az ö ellensége megtámadván ötet, hertelen határozta meg magát a maga oltalmára is, nem gyönyörködvén a vérontás által szerzett uralkodásban . . . Esedezünk azért Tenéked, adjad nekünk a Te védelmedet és segedelmedet, tedd haszontalanná a dühös ellenségnek vért szomjúhozó szándékát• Te Uram rettenetes vagy a Földi Királyok előtt, rettentsd meg és szélessze el a Te félelmed a Te Néped ellen tett gonosz törekedéseket. Valahányszor fegyvert rántanak a viadalra, légy paisok az ő ellene hartzolóknak. Adj szívet és bátorságot azoknak, a kik a hazáért való nemes halállal szembe mennek és adj nekünk győzedelmet. Te Uram! ha megdicsőíted magadat a Népek előtt, szüntesd meg a Vérontást, változtasd a dárdákat és szablyákat szántó vasakká és ajándékozz meg minket állandó békességgel. Ne bocsásd mi reánk a Te rettentő tsapásaidat, ne nézzed a mi sok bűneinket és ne fordítsad el könyörülő ortzádat mi tőlünk. Vezérelj minket, hogy ne gyúltassuk gonoszságink által haragodnak tüzét, hanem igaz meg fordulás által engesztelhessünk meg Tégedet. Hallgass meg Uram minket alázatos könyörgésünkben a mi Megváltónk a Jézus Krisztus által, akit Te mindenkor meg hallgatsz. Ámen. * Katalin orosz czárnő idejéből való e könyörgés. Ismeretlen nevű, egykorú ref. lelkész keze írásában maradt fönt. Jó volna tudni, vájjon most mit imádkoztat népével a minden oroszok czárja ? Vájjon mer-e most is imádkoztatni népének „igaz ügyéért" ? Fegyverét mostan is „kötelességből" s nem inkább „hajlandóságból" fogta öldöklésre? A fehér czár is a „békesség kívánása által különböztette meg" magát a többi fejedelmektől? „Felebaráti szeretetből" czinkostársa a királygyilkosoknak ? Vájjon az Örökkévaló előtt is el meri-e mondani, hogy „a maga oltalmára", hogy „igaz ügyért" fogott