Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1914 (57. évfolyam, 1-52. szám)

1914-08-30 / 35. szám

KÍNOS KIVÁLTSÁG. Ilyen időkben sok, máskor sziirke elméleti fogalom életteljes valósággá válva áll előttünk. „Néphadsereg" — most tudjuk, hogy micsoda. A nemzet minden épkézláb, harczképes embere, minden külön verbuválás nélkül, csak azért, mert polgára a hazának, eo ipso, fegyverbe öltözik egy egyszeri hívó szóra. Kitűnik, hogy a hadsereg nem külön test a nemzet testében, hanem egy azzal, nem is más, mint a fegyver viselő nemzet. Béke idején megcsal a látszat: a polgári ruha és az uniformis közötti nagy különbség. Most kitudódik, hogy a polgári ruhában is katonák éltek, a kik a szükség első parancsára vissza is veszik magukra az egyenruhát. Az a szervezet, mely a nemzet rendes, békés polgári eletétől olyannyira távolálló, különálló, idegen tömegnek tünt fel, voltaképen benne élt a nemzet testében, számának, erejének legjavával. Most, hogy a veszély úgy parancsolja, kivonja ezeket a hatalmas számokat és tömérdek erőket a nemzet testéből és viszi harczba a veszély visszaverésére. A mikor így tisztán áll előttünk a helyzet, hogy hazánkat és benne szabadságunkat, boldogulásunkat, jövőnket nem valami felbérelt idegen had védi meg helyettünk, hanem megvédjük mi magunk, nemzetünk erős férfikarjaival, lehetetlen, hogy szemünkbe ne szökjön az a kiváltságos szerep, mely az önvédelemre sereglő nemzet közepette egyházunknak jut. A köz- és magánélet minden teréről kivonja a hadsereg a maga millióit, az egyháztól épen csak nagyon gyérszámú képviseletet kíván. A földművelés elveszti a munkáskezeket; a gyárakból „bevonulnak" a mérnökök ; az üzleteksegédek ós könyvvezetők nélkül maradnak; a kórházak betegágyai mellől elparancsolja a nagyobb kötelesség az orvosokat; az iskolák nem nyílhatnak meg, mert tanerőik megtizedelve, — az egyház pedig megtarthatja papjait. Fennakad vagy legalább is lassúbb lépésekre kényszerül minden üzem és minden ügy, az egyház zavartalanul folytathatja munkáját. Minden javakorabeli, egészséges embert veszedelmek közé, terhes kötelességek súlya alá visz a nagy történelmi feladat, a lelkészek — tábori lelkészeink kicsiny serege nem gyengíti ezt a .tényállást — nyugodtan élhetik tovább csendes, rendes életüket családjuk körében, megszokott otthoni nyugalmukban és biztonságukban. Miért ? Hogyan jutunk ehhez a privilégiumhoz ? Ha a hadviselés valami alárendelt, megvetett, kényszerült kötelesség volna, még talán nyugodtan zsebrevághatnók a lelkészi hadmentesség kiváltságát, mint magától értődő jogunkat. De ha valamikor, úgy ma van alkalmunk látni, hogy a hadviselés munkája minden terhessége mellett dicsőséges is. A hadsereg ma mindnyájunknak beczézett kedvencze. Szívünk minden szeretete, ragaszkodása, büszkesége és imádsága kíséri a harczba vonulókat. Érezzük, hogy most az ő kezükbe van letéve történelmi korszakos válságok eldöntése. Jövendő virágzó nemzedékek hálájuk koszorúját az ö emlékük köré fogják kötni. És míg az egész nemzet figyelme és várakozása közepette ők végzik munkájukat, mi itthon rekedtünk az aggokkal, a nőkkel, a gyermekekkel, az „untauglichokkar'. Miért kell nékünk a szemlélő csendes szerepére maradnunk ilyen viaskodásban? Világos, hogy ha ennek a kiváltságos helyzetünknek nincs valamilyen mélységes, hatalmas igazolása, akkor ez a helyzet mélyen megszégyenítő. Még jó, hogy az emberek nem gondolkoznak sokat, mert a lelkészek emberemlékezet óta hadmentesek voltak, már magátólértetődőnek tekintik ezt a berendezést és nem kutatják okát, jogosultságát. Ha elkezdenék feszegetni a dolgot, meg tudnánk-e állani előttük emelt fővel? Tudnánk-e nyílt homlokkal számot adni arról, hogy míg velünk egykorú testvéreink véreznek és elhullanak, mi addig idehaza miért nyugszunk biztonságban ? Nem hivatkozhatunk arra, hogy nekünk nem szabad a háború emberölő szerszámait kezünkbe vennünk, hogy nekünk nem lehet vért ontanunk. Vagy helyes dolog a háború, vagy gyilkosság. Ha az utóbbi, akkor nem csak nekünk bűn részt vennünk benne, hanem híveinknek is. De ha igaz ügy érdekében Isten és ember előtt nemcsak jog, hanem kötelesség is a nemzet kollektív fegyverfogása, mi nem vonhatjuk ki magunkat előle pusztán lelkészi mivoltunk czímén. Nem tartunk számot más erkölcsiségre, mint a mely híveinket is kötelezi. Nem hivatkozhatunk általában sem arra, hogy mint lelkészek külön elbírálás alá esünk és nem tartozunk a közönséges emberi élet szempontjai alá. A katholikus klérus fel telepedhetik valami szakramentális különállóságnak a magaslatára és ha akarja, igazolhatja hitbeli meggyőződéseivel olyan magatartást is, mely a közönséges népnek minden küzdelmétől és háborúskodásától félrevonultan a tétlen szemlélő kiváltságát élvezi. De a mi hitünk szerint az emberiség nem három részre oszlik: férfiakra, nőkre és papokra. A mi papjaink egyszerűen férfiak akarnak lenni és ha ez sikerül, azzal be is érhetik. De most a férfiak a harcztóren sorakoznak! Miért nem ők is ? Ha soha eszükbe sem jutott semmiféle más polgári kötelesség és viszonylat alól, mint az adózás alól, a világi rendes törvényszék illetékessége alól és hasonlók alól kiváltságos kivételt óhajtozni, milyen czímen maradnak mentesek a hadviselés honfiúi kötelessége alól? Csak egy czímen fogadhatjuk el és viselhetjük ezt a privilégiumot: ha benne munkánknak honorálását látjuk ; ha belőle a nemzetnek tisztelő megbecsülését érezzük ki az iránt a működés iránt, melyre vállalkoztunk. A nemzet életérdekeit látná veszélyeztetve, ha ezt a munkásságunkat csak a háború heteire is abbahagynók, ezért nem zavarja meg hadi kötelességek ránkróvásával rendes tevékenységünk folyását. Nem látjuk be, hogy más igazolással is nyugodt lelkiismerettel és el nem vesztett méltóságtudattal ülhetnénk most idehaza. De még így is felmerül a kínos kérdés: kiérdemelte-e egyházunk a nemzetnek ezt a jutalmát? Milyen szolga-