Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1914 (57. évfolyam, 1-52. szám)

1914-07-26 / 30. szám

testántizmus általában megfeledkezett az ország evangelizálásáról, a melyet pedig a mai modern nyugoti evangéliumi keresztyénség, a Jézus intenczióinak is megfelelőleg, törekvéseinek középpontjába helyezett. Istenországa a szeretet és igazság országa. Az egyháznak, mint Isten országa orgánumának nem lehet szentebb czélja, mint az, hogy ez az emberi élet minden vonatkozásában megvalósuljon. A mi egyházunk elhanyagolta az úgynevezett szoeziális munkát, szolgálatot, azt, a mely a társadalmi, gazdasági élet helyesebb, igazságosabb berendezését czélozza, azt t. i., hogy itt a földön minden embernek adassék mód, alkalom és hely arra, hogy igazán emberileg élhessen. Pedig mi kálvinisták ebben a tekintetben tanulhatnánk külföldi hitrokonainktól. A külföldi evangéliumi és különösen az angol-szász, skót kálvini irányú egyházak zászlóvivők ebben a tekintetben. A kálvinizmus igazi lényegét tagadjuk meg, ha ebben a tekintetben is nem ébredünk és nem fogunk hozzá az evangélium által is kijelölt nagyszerű feladatunk megvalósításához. A mi egyházunknak a szó legtisztább értelmében „népegyháznak" kell lennie. Szívvel és lélekkel odaállani a nép mellé, hogy az egyház életének minden mozzanatából kiérezze az evangélium fényét és örömét. Egyházunknak a maga egészében, minden részletében fel kell emelnie -prófétai szózatát ott, a hol a gyengék, kicsinyek, az elnyomottak, elesettek jogairól van szó. Arra az útra kell vezetnünk híveinket, a hol ama régi mondás szerint a gazdag és szegény a szeretet és méltányosság érzelmével ad egymásnak találkozót. Ez lesz igazi politizálása a mi egyházunknak. Nem engedményeket tenni a keresztyénség legvitálisabb érdekeinek rovására bármily párttal, irányzattal való szövetkezés czéljából, hanem legelső sorban is kifejteni, felhasználni, munkába állítani a mi egyházunknak adott és sajátos egyéniségéből folyó összes erőket, ez a mi sürgős nagy feladatunk í Mert a munkás- és minden más osztály előtt is csak az igazán munkás egyház imponál. És ha látják jobbról és balról is, hogy mi teljes erővel akarunk élni és tudunk cselekedni, akkor majd nem is ránczigálnak, kritizálnak jobb- és balfelől bennünket, akkor majd kívánatos szövetségesek és félelmes ellenfelek leszünk. Magyar kálvinista egyház, mikor is ébredsz fel igazán és érezteted a te nagy prófétai küldetésednek erejét, fényét, melegét az egyéni, társadalmi, gazdasági élet felemelésére, mikor leszel igazáp reformált és reformáló egyház; mikor látják meg az emberek, barátok és ellenségek, hogy te igazi hatalmas erőssége, hegyen épített városa vagy az Országnak, Isten országának ? És végül a folytonos kérdezgetős: kik szövetségeseink és kik ellenségeink? íme a válasz, & felülről jövő : „A ki Velem (Jézussal) nincs, ellenem van ... a ki nincs ellenünk, mellettünk van ! (Máté 12.90; Máik 9.38 40). P. TÁRCZA. Olvasás közben. Olvasgatom a konvent tavaszi jegyzőkönyvét. A 8. pontnál találom az új püspökök üdvözlését. Erről jut eszembe, a mit nem régen egy papi sokadalomban hallottam. Egyik élesebb nyelvű pásztor püspök atyáinkat így osztályozta: Baltazár az orleisták, Kenessey az arisztokraták, Baksay az akadémia püspöke. A két új püspököt még nem tudta hová helyezni. A régebbiek osztályozásában mintha volna valami. * Megsirattam a 123. pontot. Itt vette a konvent tudomásul a debreczeni ősi főiskolának egyetemi rangra emelkedését. A jóváhagyás indokolásából érdemes ennyit idézni: „Bár nagy sajnálattal érzi, hogy e tény által a magyar református felső oktatás egyik legerősebb intézetének vezetése esik ki a ref. egyház kezéből, mindazáltal átértve a magyar nemzeti kuliura magasabb érdekeit . . . stb." Szóval a magyar nemzeti kultura magasabb érdeke kívánta tőlünk a főiskolát áldozatul. Nem parancsolhatom vissza a gondolatom : a nemzeti kultúrának meghozták volna a debreczeniek ezt a nagy ós koczkázatos áldozatot akkor is, ha kiköttetett volna, hogy a főiskola mostani tanárai közül senkit sem vesznek át egyetemi tanárnak ? Mert a nemzeti kultúrának csak czímváltozás kell, hogy el ne sorvadjon! Most majd az egyetemen a professzor urak jobban tanítanak, tudományuk a czímmel együtt öregbedni fog! Nos a diákok is, mint egyetemi polgárok szorgalmasabbak lesznek, jobban tanulnak! Hát talán nem ? Ki merné az ellenkezőt állítani? Mi ebből a morál? A magyar ref. egyháznak legégetőbb szüksége az állami egyetem ! Állami egyetemet, mert elveszünk! Istennek Lelke nem szükséges ? Pietista kérdés. Szükséges, de csak a prédikácziókban! Az életben egyetemi professzorok kellenek. A 125. pont olvasásánál, azt hiszem, nemcsak engem, hanem mindnyájunkat megdöbbentően érdekel az a tény, hogy a budapesti theol. akadémiát kivéve mindenütt apad az ifjú Timotheusok száma. Még lelkipásztoraink és tanítóink sem adják a lelkészi pályára gyermekeiket. Szomorú s tovább is megmaradó tény lesz ez mindaddig, míg a szolgálatnak ezt a munkáját kenyéradó pályának tekintik ifjaink s nem a legfenségesebb megbízatásnak. Felekezeti gimnáziumaink, melyekre milliókat költünk évenkint ,nem tudnak segíteni. Nem tudnak? Nem is akarnak! A tanárok nemhogy keresztyén szellemben nem tanítanak, hanem teljesen közönyösek, vagy kimondottan hitetlenek. Az anyaszentegyháznak, melynek egy életen keresztül kenyerét eszik, titkos és nyílt ellenségei. A felettes hatóságok, mert nagy számban ülnek bent a szabadkőművesek, nem törődnek, vagy nem mernek törődni e szomorú ténnyel. Soha sem felejtem el, a mi VIII. gimnázista koromban történt velem. Az osz-