Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1914 (57. évfolyam, 1-52. szám)
1914-01-11 / 2. szám
Ne mondja nekem senki, hogy az emberi lélek nem szomjúhozik az élő Isten után ! A sok másvallású beteg — katholikus, zsidó stb. — hogy figyelt, hogy imádkozott velünk. Hány idegen ágyról hallatszott egyegy elcsukló zokogás! Nem tudtam szabadulni e szavaktól: „Nem az egészségeseknek, hanem a betegeknek van szükségök az orvosra, eszembe jutott az az ige is, a mely a Máté 122 P -ban olvasható. Megemlékeztünk a lelki betegekről, a tömlöczben lévőkről is. „Eljöttem hozzátok, pedig nem is hívtatok..." E szavakkal köszöntöttem be hozzájok. Ha láttátok volna a marczona arczokon alágördülő s az erővel visszafojtott könnyeket, elhinnétek, hogy lehet ám karácsonyt ünnepelni a börtönben is. Nem mindegyik élt az úr vacsorájával, mert erőteljesen hangzott az intő szó: „próbálja meg azért . . . magát . . . mert kárhozatot eszik ..." Csak 2 vagy 3 nem nyúlt a kenyér és bor után. A ki a szívekben s vesékben olvas: Az tudhatja csak, hányan indultak ő felé. Voltunk a Szent Rókus, Szent István, Telepy-utczai, a Kún-utczai dologházi kórházakban, továbbá a pestvidéki kir. törvényszék börtönében s a Conti-utczai honvéd-börtönben. Százakra megy az így úrvacsorázók száma. Utoljára voltunk az elaggott 48-as honvédok menházában. Szeretettel hívó szó szólított ide bennünket. Feszes, katonás tartással álltak glédában az öreg harczosok, mikor beléptem abba a terembe, hol összegyűltek. Elmondották reszkető hangon, hogy teljes egy hónapig készültek az úr vacsorával való éléshez. 30-an voltak reformátusok, mindnyájan eljöttek az Űr asztalához. Megígértették velem, hogy ezután minden karácsonykor s lmsvétkor felkeressük őket, mert ők úgy örülnek most is ennek a szép ünneplésnek. Megígértem. Hogyne Ígértem volna?! Hiszen a királyok Királya olyan sűrű egymásutánba szólítja rapportra őket. . . Mindenütt, a hol csak voltunk, mindenki kapott ajándékba újtestamentumot és egy-egy nagyobb hitébresztő s erősítő iratot. Hogy köszönték! Mindenütt bőségesen ráérnek olvasgatni. Csak akkor érdemli meg az egyház az anya nevet, ha mint a jó édes anya: aggódó szeretettel gondját viseli gyermekeinek, még azoknak is, a kik elfelejtkeztek róla, vagy talán meg is rugdosták. A mi református egyházunkra is rábízta ezt Krisztus, elvégzi-e, el tudja-e, el akarja-e végezni? Marjay Károly Falusi levél. Tisztelt Szerkesztő Úr! A töld csak mozog, a világ csak halad, emberek jönnek, mennek, — régiek elmúlnak, újak előállanak ... nagy események váratlan fordulataikkal meglepnek vagy épen megdöbbentenek, — és mindezeket az Úr igazgatja. Ebből a szempontból nézem az eseményeket, azért hallgattam — és kívánok hallgatni is, mert úgy is tudom — e hatalmas világ forgásában a falusi levelek semmit sem lendítenek, sem nem használnak, sem nem ártanak, — így nem rontom velek más jobb ós hasznosabb idejét. Most is csak azért kérek szót, — mert egy elvi kérdést kívánok szóvá tenni szeretett Csiky Lajos bátyánk felhívása és a lap meleg ajánlása kapcsán. B. e. Balogh Ferencz theol. tanár emlékét a theol. tanárkar inicziativájára szoborban akarja megörökíteni a nagv kollégium! Ez az, a mi minden józan kálvinista és evangeliomi szempont szerint szót követel és a mely mellett elhaladni — csak úgy — én se tudok. Tiltakozást jelentek be ugyanis az ellen, hogy egyházi életünk alakjai szoborban megörökíttessenek. Ha figyelembe vesszük kálvinista egyházunk szellemiségét, a melynek tartalmi volta mennyire kizárólag a lélek tökéletes életének a megvalósítását czélozza, — akkor a szobor alakzatokban való megjelenítése bármily nagyságnak, ennek a szellemi tartalomnak ellene mond! Az ember por, porrá kell lenni. Az emlékek és hálás kegyelet ne a porhüvelyt emeljék a nagy szolgálatokat tett lélek dicsőségének piedesztáljára, — ne a porhüvelyről legyen emlékezet és ne így — egyházi életünkben. Nézzük Kálvin felfogását, — ki sírját megjelölni nem engedé, nézzük magának az öreg Balogh Ferencznek puritán nemes életét és felfogását, bizonyosan hiszem, — ő tiltakozott volna legelső sorban ez ellen az eszme ellen! Nem tudom meddig fog haladni Debreczen a szobrászat terén. — de onnan jött a Kálvin-szobor eszméje, — gályarabok szobra, — most Balog Ferencz szobra, — hála az Urnák még mindig a templomon kívül, de egy plébános azt mondá nékem: „Egy pár század... és egy pár lépéssel azok is béviil kerülnek a templom falain ! mint nálunk!" — (Na, ettől nem kell félni! Szerk.) A lélek az élet! Az élet pedig nem holt kőben, hanem mozgásban akarja megmutatni a maga erejét. Nem a szobrászat ellen akarok én állást foglalni, — mert annak nagy bámulója vagyok, — de a szobrászatnak és az egyházi életnek egymáshoz való szorosabb kapcsolása ellen igen... Ez a szoborügy is egyik igen erős bizonysága annak, hogy úgy elsíklik kálvinista egyházunk a kérdés mellett, b. e. Balogh F. emlékére tekintettel — hogy — szinte jobban bámulom a klasszikus szobrászatnál! Véleményem szerint hivatalosan kellene állást foglalni ellene, és Balogh F. emlékét kőnél maradandóbb jellel kellene állandóvá tenni, olyan jellel, a mely életet és áldást fakasszon tovább is, ne csak emlékezést támasszon. De más szempontból is ellene vagyok! Egyházi életünknek annyi jelese volt (és van is), hogy azok az ország jeleseivel egy nivón állanak. Nagy püspökeink, kiváló nagy professzoraink — gyönyörű sorban tesznek bizonyságot az Isten lelkének ma is ható munkájáról, — akkor azok eloszlott porhüvelyét is örö-
