Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1914 (57. évfolyam, 1-52. szám)

1914-04-19 / 16. szám

kerül különösen a lelkész részéről. Ámde a sok szervezett gyülekezet, a felépített templomok s a magyarországi egyház amerikai két egyházmegyéje élő bizonyság arra nézve, hogy a mi népünk vallásos, egyházát szerető faj s tőle telhetőleg meghozza áldozatát egyházáért. Egyik helyen bámulatos eredménnyel, másik helyen közepesen, harmadik helyen, a hol a viszonyok kedvezőtlenek, mint talán Buffaloban, silányul. Szerintem a mi népünket önérzetre kell nevelni és megismertetni velük, hogy ked* vező munkaviszonyok mellett az egyház fenntartása a gyülekezeti tagok kötelessége. Érjük be annyival, hogy a konventi elnökség a szegényebb egyházakat lelkészfizetés czímén évi 600 dollárral, az építő egyházakat 500 dollár ingyensegéllyel és 30 évre terjedő amortizácziós kölcsönnel látja el bölcs előrelátással és nemes jóakarattal s ne akarjunk többet a konventtől várni. Inkább arra törekedjünk, hogy a lelkészi fizetési pótlék is csak átmeneti legyen és úgy irányítsuk egyházainkat, hogy idővel minden egyházközség maga fizethesse lelkészét. Az Amerikába szakadt ezer meg ezer református hittestvéremet nem szeretném terméketlen fügefákhoz hasonlítani, mint Melegh kollégám hajlandó tenni;

a kik semmire sem jók, csak arra, hogy folyton a konvent ajtaján zörögjenek és a kopár, száraz galyak recsegésével ijesztgessék a hazai intéző köröket, hogy „pénz, pénz kell ide, de sok" (a Melegh szavai), különben kivágattatunk és tűzre vettetünk, a presbiteriánus egyház magyar földbe ültetett gyönyörű pálmái pedig örök időkön át pompáznak, mert felettük dollárok ezreivel szított napsugár ragyog, gyökerükre dolláreső hull. Felépült templomaink, parókhiáink mást bizonyítanak. Hivatkozhatom saját egyházamra, egyházmegyénk többi virágzó gyülekezeteire, hogy a mi népünk a saját erejéből is tudja és akarja hordozni az egyházi terhet. A magyarországi származású róm. és gör. kath. nép virágzó egyházakat tart fent, noha semmi segélyt nem kap hazulról (nem is jogosultak erre, mert minden egyházi birtokok felett az ír származású püspök korlátlanul rendelkezik), de nem kapnak segélyt Amerikából sem ; hát csak a mi áldozathozatalhoz már otthon hozzászokott népünk volna az, a mely akár élhetetlenség, akár megátalkodottság miatt nem akarna egyházi teherviselésről tudni, hanem mindent a konventtől várni? Azt szívesen megengedem, rosszul esik Melegh lelkésztársamnak, hogy szomszédságában Laczkawannán a presbiteriánus magyarok fényes templomban dicsérik az Urat s azoknak lelkésze jobb dotáczióban részesül. De azt ő is beismeri, hogy a magyaroktól bekollektált 2000 dollár is be van olvasztva azon ingatlan értékébe, a mi az amerikai presbiteriánus egyházmegyenevén áll. Nos, én épen arra vagyok büszke a mi missziónknál, hogy a magyarok nem másokat gazdagítanak pénzükkel, hanem a magyar reformátusok által egyházi czélra adott pénz megmarad tényleg s telekkönyvileg a mi birtokunkban. Ez a fináncziális és reális előny s az a morális és ideális czél, hogy a magyarok élősdiek módjára ne tengődjenek más felekezeteken (noha, mint a laczkawannai példa is igazolja, a magyarok 2000 dollárral gazdagítják a hatalmas presbiteriánus egyházat), hanem elégedjenek meg a konvent által nyújtott segéllyel s azt redukálják a jövőben és fedezzék saját maguk egyházi kiadásaikat: a konvent által végzett missziói munkát feléje emeli az idegen miszsziók akcziójának s ez az oka, a miért én Melegh Gyulával nem érthetek egyet, a mikor, a presbiteriánus egyház „bőkezűségétől" elragadtatva, azt óhajtja, hogy a konvent is úgy szórja a pénzt reánk s Írassa nevére az egyházi ingatlant, mint a presbiteriánus egyház. Téved Melegh kollégám, ha azt gondolja, hogy a presbiteriánus egyházban úgy hull a dollár a lelkészeknek, mint a dara. Tudja-e azt a czikkíró, hogy a presbiteriánus és különösen a németeredetű ref. egyházban (a mely szintén folytat missziói munkát a magyarok között) sok angol, illetve német nyelvet beszélő lelkésznek annyi javadalma sincs, mint neki? Olvasta-e Melegh kartársam a „Szabadság" czírnű clevelandi magyar lap február 20-ki számában a Kaffehr László magyar presbiteriánus misszionárius levelét? Kaffehr Lászlót a middletowni magyar presbiteriánus hivek azzal vádolták, hogy megszökött közülük s az egyházat megkárosította s fenti lapszámban Kaffehr misszionárius így védekezik : „1913 deczember hónapban saját pénzemből 12 dollárt, 1914 januárban 17 dollárt fizettem rá saját fizetésemből az egyházi üzemre." Tehát a valóságban nem olyan a presbiteriánusok bőkezűsége, mint hirdetik. Némely presbiteriánus misszionáriusnak még szökni is kell működési teréről, akár csak Ninivéből Jónásnak és rá kell fizetnie az egyházi „üzemre". E tény az én álláspontomat védi, mely szerint az egyházi munka nem bankvállalat, a mihez sok pénzbefektetés kell, hanem Isten országának terjesztése, a mi munkával, szenvedéssel és önfeláldozással jár. Melegh kartársam azon állítása ellen is kifogásom van, hogv bennünket, a hazai egyházhoz tartozó lelkészeket az amerikaiak ellenszenve kísér. Ezt én még soha nem tapasztaltam; a perth-amboyi egyház kezdetben presbiteriánus volt s úgy csatlakoztak később a hazai egyházhoz. 8 a presbiteriánus egyháztól való elszakadás daczára a helybeli összes protestáns lelkészekkel a legjobb viszonyban vagyok, tagja vagyok a helyi lelkészegyesületnek s annak nem egy gyűlése ment végbe az én parókhiámon. A helybeli angolnyelvű presb. lelkész istentiszteletünkön többször megjelent; mikor templomunk festés miatt egy vasárnapon át zárva volt, a presbiteriánus amerikai egyház kápolnáját kértem el magyar istentisztelet tartására, a mit a legnagyobb örömmel és ingyen átengedtek. Egyházi bazár rendezése, temetővásárlás, harangbeszerzés alkalmával az amerikaiak nagyobb összeggel segítettek bennünket s midőn a hazai egyházhoz való tartózandóságunk szóvá kerül, felvilágosításomra elismerőleg nyilatkoznak a hazai egyházról, mely idegenbe szakadt gyermekeivel hűségesen törődik. Hol kísér bennünket az amerikaiak ellenszenve? Természetesen, ha izgatnak ellenünk magyar presbiteriánus lelkésztársaink, ott előállhat