Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1914 (57. évfolyam, 1-52. szám)

1914-04-19 / 16. szám

érzékiség, gyűlölet, kevélység s mindazok, a melyeket az apostol a test cselekedetei kategóriájában említ. (Gal. 5.19—21.) íme a teremtő kegyelem szózata: Én élek és ti is kell hogy éljetek, jön a teremtő szellem és a régi, a sötét, a fagyos helyet ad az újnak, az életnek. Mindenek újjá lesznek. Az új teremtésnek, életnek új elvei, motívumai, quietivumai lesznek. Új tervek, új vágyak, czélok, új értékek, munkák és áldozatok. Az elsők lesznek az utolsók és azok, a melyek utolsók voltak, lesznek az elsők. Először Isten és az ő országa ! Es a többiek között különösen új lesz előttünk a könyv, a Biblia. Látjuk benne az életet: tavaszi illat, fény és derű árad ki belőle felénk. Megismerjük benne az Igazságot, a mely szabadságot és üdvöt ad. És minden, a mit látunk, ez a teremtett világ minden örömével, szenvedésével, gyötrelmével új színben tárul elénk. Mindenek megújulnak a mi szemeinkben, mert új lélekkel közeledünk feléjük. Hamu helyett ékesség, gyász helyett örömnek palástja. Mindenek megújulnak : tavasz a szívben, lélekben; a hegyek és halmok ujjongva visszhangozzák a megújult életnek énekét és úgy tetszik, hogy a mezőknek minden fái is tapsolnak. Tövis helyén cziprus és bogács helyett mirtusz, dicsőségére az Űrnak! Magunkba tekintünk és látjuk, érezzük a régit. Pedig itt van az új, itt van a kellemetes idő, a tavasz, az idvességnek napja és alkalma. Nincs más és csak egy feltétel: menjünk ki 0 hozzá, nála van a tavasz, az élet, ragadjuk meg hitünkkel ... ha valaki a Krisztusban van, új teremtés az ! —p. TANÍTÓK MOZGALMA. A békésvármegyei tanítóegyesület még a mult év folyamán elfogadta egyik tagjának (Czabán Samu) azt az indítványát, hogy az egyesület indítson akcziót az egységes népiskolai törvény megalkotása érdekében. Megjelölte azokat az elveket, a melyeken ennek az egységes törvénynek alapulnia kell. Ezek közül a legfontosabbak: a népoktatást az egész vonalon államosítani kell; a felekezeti vallástanítás az iskolákból az egyházak körébe utasítandó, e helyett a népiskolákban általános erkölcstant kell tanítani s ezt világi tanítók eszközöljék; a tanítói pályára a nyolcz középosztály fölé emelt két esztendei, leginkább gyakorlati tanulmány képesítsen, a tanítóképzés is államosítandó. Az új tantervnél különösen a természettudományokra kell nagy súlyt helyezni. Ezt a hirhedt határozatot már több tanítóegyesület tárgyalta. Többek között e hó elején, a miniszteri ellenzés daczára a Budapesti Tanítók Egyesülete is, a mely hosszú, heves vita után egész terjedelmében el is fogadta. A tanügyi lapok nagy jelentőséget tulajdonítanak ennek az állásfoglalásnak. Egyik tanügyi-politikai lap szerint: „a magyar tanügy jövő történetírója kénytelen lesz az 1914. április 2-dika dátumát egy új korszak homlokára írni". Mi nem becsüljük túl ezt az állásfoglalást és tudjuk, hogy még hosszú ideig kell érlelődni ennek a kérdésnek, míg igazán aktuálissá válik. De azért úgy érezzük, hogy nem lehet hallgatással elmennünk e fontos kérdés mellett, hiszen egyházunk egyik legéletbevágóbb dolgáról ván szó. Mindenekelőtt azt kell, és pedig nem kis fájdalommal, megállapítanunk, hogy a magyar tanítóság nagy része nyíltan vagy leplezetten a „gazdacsere", vagyis az államosítás mellett van. Ez már abbd a tényből is könynyen megállapítható, hogy a tanítók legtöbbje most is szívesen megy el tőlünk állami szolgálatba. Nem annyira érzelmi, mint inkább anyagi motívumokból kifolyólag. Mindenki előtt ismeretesek a legutóbbi tanítói fizetési törvénynek azok a rendelkezései, a melyek a mi tanítóinkra nézve az államiakkal szemben anyagi megrövidítést jelentenek. Egyelőre semmi kilátás nincs arra, hogy ezekre nézve valami orvoslás történjék. A sok huzavona daczára a kántori javadalom kérdése sem nyert még kielégítő megoldást. De e mellett nem szólva a többi egyházak tanítóiról, [nálunk is vannak olyanok, a kik az államosítást, mint bizonyos korlátok közül való szabadulást tekintik. A mi tanítóink sorában is akadnak olyanok, a kik a budapesti tanítók említett gyűlésében elhangzott szavak szerint: „ott a parókhia tövében most nem a harang szavára hallgatnak, mely anyagi és szellemi elnyomatásuk szimbóluma, hanem ide tekintenek, hogy vájjon az ország szívének tanítósága kimondja-e a felszabadító nagy szót, az egységes, modern, magyar népoktatás mellett". Elég erre nézve konstatálni, hogy a „Tanítók Lapja", a magyar református tanítók orsz. egyesületének hivatalos közlönye, határozottan az államosítás mellett tör lándzsát. A tanítók tehát anyagi és szellemi helyzetük javulását, népoktatásunk ügyének fellendülését, a magyar állameszme erősbülését, az erőpazarlás megszűntét várják az államosítástól. Mit szóljon ehhez a magyar református egyház ? Milyen álláspontot foglaljon el ezekkel a törekvésekkel szemben? Ha nem is sürgősen aktuálisak ezek a kérdések, de mégsem lehet kitérni tárgyalásuk elől. Mindenekelőtt meg lehet állapítani azt a tényt, hogy manapság érzelmekre apelláló jelszavakkal e tekintetben nem lehet sokra menni. Ma, mikor az intelligens, tanult embereknek olyan nagy kontingense van állami kenyéren és a közel jövőben előreláthatólag még több lesz; ma, mikor a mi egyházunk is oly nagymértékben veszi igénybe az állami segítséget, ki venné rossz néven tanítóinktól, ha amúgy sem fényes helyzetükön ezzel a „gazdacserével8

óhajtanak segíteni? Bizonyos rezignáczióval kell megállapítanunk, hogy az egyház szolgálatában állók, legyenek papok vagy tanítók, anyagi helyzetük javítását — egy-két esetet kivéve — kizárólag állami segélyforrásokból várhatják és remélhetik. Még csak kísérletet sem igen merünk tenni arra nézve, hogy a múltban annyit emlegetett áldozatkészségre apelláljunk, a midőn intézményeink korszerű fenntartásáról és fejlesztéséről van szó.