Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1914 (57. évfolyam, 1-52. szám)
1914-04-12 / 15. szám
biztos világosság fényétől vezéreltetve, kételkedve imbolyogjunk talán arimathiai József kertjében, vagy emberi bölcselkedések ködös útján keressük másokkal ugyancizti^ Hi melyet számunkra maga az Isten már olyan régóta s olyan egyenesen kijelentett? Gedeon. A JOBB JÖVŐ ALAPJAI. Egy-egy ünnep és különösen a Húsvét, az élet ünnepe, önkéntelenül is reflexiókra indít bennünket egyházunk mai helyzete, állapota felett. Nem vagyunk pesszimisták. Hiszen ez merőben összeférhetetlen a keresztyénséggel. A keresztyén embernek, munkásnak soha fel nem adható jelszava az a húsvéti Ige, hogy: „nem hiába való!". De mégis, ha meghordozzuk tekintetünket egyházi életünk mezején, látunk olyan jelenségeket, a melyeknek nyomán akaratlanul aggodalmas, szorongó érzések lopóznak szívünkbe. . . . Most tárgyalták az állami költségvetést a bizottságokban. Még nem volt alkalmunk egészen részletesen átnézni azokat a köteteket, a melyek bennünket olyan közelről érintenek ós érdekelnek. Csak köztudomású tényt konstatálunk, ha mondjuk, hogy minden lehető téren érvényesülnie kellett a nehéz pénzügyi viszonyok szülte takarékosságnak. Ez persze nemcsak mint állampolgárokat érdekel bennünket. Egyházi, iskolai intézményeink fejlesztése is a legszorosabb viszonyban van a költségvetéssel. Mert hát bizony úgy vagyunk, hogy sokszor nem is szeretünk felette gondolkozni, nem is igen merjük bevallani, hogy mennyire és mily mértékben reáépítettük exisztencziánkat az állami támogatásra, illetőleg költségvetési tételekre. Senkinek sincs kedve rémképeket látni és festeni. De egyet nem lehet eléggé hangsúlyozni és ez az, hogy a magyar kálvinizmusnak minden erejével készülni kell a jövőre. A jogosan igénybe vett állami támogatásnak nem szabad ingatag költségvetési tételeken épülni. És azután e mellett a segítség mellett meg kell indulnia annak a nagy gyűjtő munkának, a mely egyházunk exisztencziáját nem agyaglábakra, hanem szilárd anyagi fundamentumra helyezi. A jubiláris zsinat egyik főalkotása bizonyára az „egyházfenntartó -alap" megalkotására irányuló rendelkezés lesz ... De ennél az anyagi egyházfenntartó-alapnál még fontosabb az, a melyet a mi egyházunk ifjúságának lelkében kell leraknunk. Most még kezünkben van, a legtöbb helyen a miénk az iskola és vele a gyermeksereg. Hogy meddig ? Ki tudja, ne is törjük a fejünket ezen. A fő az, hogy nekünk úgy kell forgolódnunk az ifjúság körében, hogy az a mienk maradjon minden körülmények között. Úgy kell foglalatoskodnunk vele, mintha már holnap nem a mienk lenne az iskola. Itt a tizenkettedik óra; nekünk meg kell látnunk, karjainkra vennünk a gyermeket ott az iskolában és minden alkalmas eszközökkel át kell vezetnünk az igazi, öntudatos, munkás ev. ker. vallási és egyházi élet körébe. Ez lesz igazi, minden közalapnál is szilárdabb biztosítéka egyházunk szebb jövendőjének. ... Az egyház az Ige és sakramentumok köré sereglő gyülekezet. Várjuk egyházunk új életét, ennek növekedését, erősödését, olyant, a melyet semmiféle változás össze nem roppanthat. Tisztelet és becsület mindenféle nemes és erre irányuló törekvésnek, munkának, mozgalomnak. Hiszen lapunk nagy gonddal és szeretettel figyel meg minden lépést, mustármagnyi kezdeményezést. De igazán nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy egyházi életünk központjában az „Ige" kell, hogy legyen. Beszélünk reformokról, megújulásról. De elsősorban az igehirdetésnek kell igazi martüríává lennie, meleg, közvetlen, konkrét bizonyságtétellé a lelkek megragadására. . . . Sok szó esett a közelebbi időben egyik debreczeni egyházi lap hasábjain arról, hogy van-e szüksége a lelkésznek tudományos képzettségre. Elkeseredett hangok emelkedtek többfelől, hogy gyülekezeteink legtöbbje csak a külsőségekre néz, ezt veszi figyelembe és így tovább. Nem új keletű dolgok. Tudjuk, hogy sok minden közreműködik arra, hogy ez még sokáig így legyen. De minden bizonnyal az egyház minden számottevő tényezőjének közre kell működnie arra, hogy a gyülekezeteink körében élő ízlés és váradalom gyökeres változáson menjen át mindenütt. A megújuló evangéliumi egyházi élet tüzében nevelődnek majd olyan gyülekezetek, a melyek teljes mértékben méltányolják az igazi prófétai lelki ajándékokát, a magas szellemi és erkölcsi kvalitásokat. Egyházi életünk jövője attól függ, hogy fiaink legjobbjaiban is fel tudjuk-e kelteni a javuló viszonyokra való utalhatással az Isten házában való szolgálatnak vágyát, hogy nem sajnálják-e sokan — mint eddig — eleven, eszes, testi és lelki tulajdonságokban kiváló gyermekeiket erre a lelkészi „kényelmes" pályára adni, a mely nem sok földi dicsőséggel kecsegtet. ... És azután, ha keressük a mi egyházi életünk alapjai erősbülésének eszközeit, lehetetlen reá nem mutatnunk arra most újólag, hogy világi uraink, egyházi vezéreink felfogásában is gyökeres változásnak kell végbe mennie. Igazi mély érdeklődés az egyház benső szellemi (nemcsak jogi) élete iránt, ez az, a mit kérünk tőlük. Értékes a szolgálat, a melyet tőlük az egyház nyer, hiszen e nélkül protestáns, kálvinista egyház el sem képzelhető. De ha valamikor, úgy most van szükség a „világi papság" teljes érdeklődésére, támogatására az induló nagy szellemi mozgalmakban. Örömmel látjuk, hogy mind többen „jönnek le a páholyból" és állnak oda a munkatérre . . . Majd jön mind nagyobb sereg! . . . Most van a kellemetes idő! Még van ! Most kell készülnünk. Az a bázis, a melyről e czikk elején szóltunk, ingatag. Ott lenn, a mi népünk lelkében kell erősítenünk azt az alapot, a mely már elmált és törmelékes lett. Egyházunknak a szó legszebb és legfenségesebb értelmében nép-egyházzá kell lennie: az áldozni kész, Igét szerető és az után vágyó, a komoly munkát és munkást megbecsülni tudó nép-egyházává. És hogy ez lehessen,