Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1914 (57. évfolyam, 1-52. szám)

1914-03-29 / 13. szám

a szeretet ellen. Egy élő személy ellen. Isten ellen. És a míg ennék bocsánatát nem bírja, addig nyugtalan, békétlen, boldogtalan. Ezért az Úr, a ki mindig másra tekint, tekin+e Péterre is . . . Es Péter megérezte mindazt, a mi abban a tekintetben volt. A napbarnított, erős, markos halász kemény melle a leggyöngédebb és legérzékenyebb szív fölött domborodott. Kiment. Nem úgy mint Júdás a vacsora után az éjszakába, a halálba, — hanem a hajnalpirkadásba, az életbe. Sírt keservesen. Mint a megsebzett szarvas keresi a magányt, ügy fut ki Péter is a főpap udvarából, a czimborák közül, abból a társaságból, a mellyel egy tűznél melegedett. Ez a tűz csak a testét melengette, a lelke fázott. De az Ür rátekintett. Utána jő. Felkeresi a magányban és kihúzza szivéből a nyílvesszőt. Péter meggyógyul. Lelke újra felmelegszik. És csakhamar felmelegít háromezer más lelket. Az ősegyházban híre járt, hogy valahányszor Péter beszéde közben valahonnét a közelből kakasszó hallatszott be a gyülekező helyiségbe, egy perezre mindig abbahagyta beszédét. De mikor újra kezdte, újabb szeretet és gyöngédség volt kiérezhető beszédéből. Ilyenkor bizonyosan mindig újra érezte, liogy az a tekintet rávetődik .., Vájjon mi érezzük-é —- a szószékenés a hétköznapokon is?! Takaró Géza. CLAPARÉDE-EMLÉKALAP. Alig hogy fölszáradtak a nagy magyarbarát elvesztése fölött hullatott könnyeink, máris megemlékeztünk • — Lapunk mult évfolyamának 48. számában — arról: miként örökítsük meg méltóképen Claparéde Sándor emlékezetét? Már akkor rámutattunk arra, hogy ennel^ egyedül méltó iuó.dja csak az lehet, ha folytatjuk azt a munkát, a melyet ő oly nagy szeretettel fölkarolt: a külföldi összeköttetések ápolását idegenbe küldött theolögusaink révén. Már ott szóvátettük, hogy a midőn ennek a nagy munkának a fölkarolását várjuk, a Kálvin-Szövetség felé fordul tekintetünk, mint a mely a külföldi összeköttetések ápolása terén eddigelé is maradandó értékű munkásságot fejtett ki. Ebben a hitünkben nem is csalódtunk. A Kálvin-Szövetség legutóbbi választmányi ülése lelkesedéssel karolta föl ezt az eszmét. Mindenekelőtt szükségesnek vélte, hogy valami látható emlék is örökítse meg azt a házaspárt, kiknek egymáshoz való szeretetét oly gazdagon gyümölcsözővé tette Isten egyházunk és hazánk számára. Elhatározta, hogy — a dunamelléki egyházkerület engedélyével — márványemléktáblát helyez el a theologia lépcsőházában Claparéde Sándornak ós nemcsak születésére, de szívérelelkére nézve is magyar nejének relifjével. Hadd hirdesse az egyik elnémult ajak onnan is leendő lelkipásztorainknak és mindazoknak, a kik a kerületi székházban megfordulnak, hogy ezt a hazát idegenbe szakadva is éppúgy kell szeretnünk, mint idehaza. S hadd hirdesse a másik ajak is, hogy ha ez a szenvedések tüzében annyit égett magyar haza idegenek szívét is úgy meg tudja ihletni és érzésben annyira magyarrá tudja tenni: megérdemli, hogy mi is szeressük szívünknek, lelkünknek egész erejével s dolgozzunk érte utolsó lehelletiinkig! A Kálvin-Szövetség választmánya azt is belátta, hogy ennek a márvány emléktáblának az elhelyezésével még nem tesz eleget Claparéde Sándor emlékezetének. Föl kell karolnia azt az ügyet is, a melyet életében és halála után is szolgált az elköltözött. Valóban, lehetetlen volt megindulás nélkül olvasnunk, hogy megmaradt vagyonából testvérei százezer frankot adtak jótékony czélokra s ennek egyötödét arra szánták, hogy annak kamatából egy-egy magyar theologus tanulhasson Genfben évről-évre. Az eddig ott tanuló három magyar diák közül egynek az ösztöndíja biztosítva van már tehát. A másik kettő stipendiumának az ügye is a lehető legjobb kezekben van. A „Genfben tanuló magyar theologusokat pártfogó bizottság" elnökségét, mint örömmel jeleztük nemrégiben, egyházunk lelkes barátja, dr. Choisy Jenő egyet, theol. tanár vállalta magára. Ha nem is lett volna alkalmunk már eddigelé is több ízben meggyőződnünk egyházunk iránt érzett őszinte rokonszenvéről, meggyőztek volna erről azok a szavai, a melyeket a nagy genfi barátunk emlékezetére tartott templomi gyászünnepségen mondott: „Claparéde-nének ezek voltak az utolsó szavai: Legyen meg a Te akaratod. Budapesti testvéreink azt írták legutóbb lapjukban: akkor együtt mondtuk ezt Claparéde Sándorral, most egyedül ismételjük. — Nem, testvéreim ! Ez nincs így 1 Magyar testvéreink nem egyedül mondják ezt: mi is ismételjük velük innen a távolból és biztosíthatjuk őket, hogy 'imádságaink ós gondolataink velük vannak. A magyar ref. egyházzal való testvéries összeköttetésünk munkájának, melyet Claparéde Sándor kezdeményezett, folytatódnia kell. Föl kell azt karolnunk és nem kívánunk, nem kérünk egyebet Istentől, csak azt, hogy ez necsak egyesek, hanem egész egyházunk munkája legyen!" A még hiányzó 2000 franknak évről-évre való összegyűjtése azonban, bármily lelkes magyarbarátok álljanak is a nemes ügy élén, elég nagy feladat olyan kis és teljesen saját erejére utalt egyházban, mint a genfi. Ennek a nagy föladatnak a végzését nem szabad nekünk összetett kezekkel néznünk innen, Magyarországból, hisz egymagában Budapesten, vagy Debreczenben sokkal több kálvinista van, mint az egész genfi kantonban 1 Legalább egy-egy theologusunk stipendiumát nekünk is össze kell gyűjtenünk. Ez igazán a legkevesebb, a mit meg kell tennünk] Eleinte évről-évre kell Összeszedegetnünk a diákjaink kiküldéséhez szükséges összeget, később azonban — egyfelől az adományok, másfelől az ösztöndíjakat élvezettek önkéntes visszatérítései révén —