Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1914 (57. évfolyam, 1-52. szám)

1914-03-15 / 11. szám

országa földi terjesztése, a bűn elleni küzdelem is a hazaszeretet cselekedetei közé tartozik. Hogy a szabadság, egyenlőség, testvériség igazságországába: az Isten országába jusson nemzetünk, ezért imádkozunk, fáradunk, verítékeziink. így találkozik össze a természeti világnak, a lelki és nemzeti életnek tavaszi ébredése; így lesz valósággá az a harmónia, a melyben az Ur szeretete ragyog és a mely által az élet minden szolgálata az 0 dicsőségét hirdeti. (bj.) DIÁKNYOMOR. Sok czikk jelent meg nemrég napilapjainkban ezen a czímen. A budapesti egyetemi és más főiskolai tanulók tantermeikben összegyűlve hívták fel itteni siralmas helyzetükre az iskolai, fővárosi hatóságok, a kormány és a nagyközönség résztvevő figyelmét azokra a bajokra, a melyekkel itt nehéz küzdelmet kell vívniok. Formulázták is azokat az^ eszméiket, javaslataikat, mint olvashattuk, a melyektől a nyomorúságuk enyhülését várják. Sürgető szózatban kérték az illetékes tényezőktől a diáklakásügy, a nyilvános könyvtárviszonyok, az iskolai, illetve vizsgadíjak, ifjúsági segélyegyesületek dolgainak méltányos rendezését, Nem tudjuk, mi lesz a sorsa ennek a memorandumnak és különösen annak, a mely a lakásmizériáknak orvoslását czélozza. De az bizonyos, hogy a mi egyházunk és prot. társadalmunk sem mehet el közönnyel e kérdés mellett. Hiszen a mi egyházunk és ennek iskolái mindenkor éreztették anyai szeretetüket különösen a vidéki iskolai városokban a tanuló ifjúság iránt. Hány ezer meg ezer példát lehetne felsorolni arra nézve, hogy kollégiumaink, közép- és főiskoláink a szó teljes értelmében hívséges alma materei voltak az erőtleneknek. De most Budapestről van szó, az itteni főiskolai ifjúságról, ennek megélhetési és lakásviszonyairól. Égető és nagyjelentőségű kérdés ez. Hiszen ha még annyi vidéki főiskola és egyetem van és lesz is, Budapestnek mindig megmarad a maga specziáiis vonzereje, nem is szólva arról, hogy néhány szakpályára csak itt lehet előkészülni. És valljuk be, hogy itt a mi egyházunk és egyháztársadalmunk a szóban levő ügyre nézve eleddig még keveset cselekedett. Természetesen nem ok nélkül történt ez így. A pesti ref. egyház nem sokkal több száz évesnél. Az itteni intézmények a vidékiekhez képest még ifjúságuk korszakát élik. A budapesti ref. egyháznak, közönségnek a lavina módon felgyülemlő igényekkel, berendezkedési nehézségekkel kell nehéz küzdelmet vívnia. Hiszen csak néhány évtizede annak, hogy minden, a mi itt egyházi tekintetben volt, ott volt abban a kálvin-téri, nemsokára bontás alá kerülő, most már annyira kirívó épületben. De hát a dolog úgy áll, hogy a mi ifjúságunknak is megvan a nyomorúsága itt Budapesten. Ez a 30—40 főiskolai hallgatót befogadó Ráday-utczai internátus csak olyan, mint egy csepp víz a nap hevétől átizzott kövön. És tulajdonképen ez is az eddig még hiányzó alapok, se gítségek nélkül a helyi viszonyokhoz mért minden olcsósága mellett csak jobbmódúaknak szól. A „ Bethlen-otthona

pedig, a melynek czéljaira a nagy fejedelem nevét viselő főiskolai ifjúsági kör vidéken és helyben estélyeket stb. rendez megvalósulhafását illetőleg, még a kezdet legkezdetén van. Pedig úgy tudjuk és érezzük, hogy ezen a téren kell valaminek történnie. Érezzük, hogy a midőn más társadalmi tényezők és pedig olyanok, a melyek egyházi és vallási tekintetben részünkről nem igényelhetnek nagy rokonszenvet, meglátják ezeket a bajokat és azokon segíteni óhajtanak, akkor mi protestánsok és közelebbről reformátusok sem térhetünk ki ezeknek meglátása és orvoslása elől. Vannak itt a mi fiaink közül is olyan „szobaurak", akik nyomorúságos, szűk, levegőtlen, sötét, piszkos lakásokban laknak méregdrágán. Csoda-e, Iia nem érzik jól magukat otthon. Sőt vannak, mint a statisztika mondja, olyan főiskolai hallgatóink is, a kiknek semmilyen nappali otthonuk sincs és az „ágyrajárók" szomorú kasztjához tartoznak. Természetesen meg kell most elégednünk azzal, hogy reámutatunk az égető szükségletre és különösen arra, hogy a Budapesten élő és tengő ifjúságnak ügye nem partikuláris, hanem igazán egyetemes ügy. Hiszen nem a budapestiek, hanem széles e hazában élő hitsorsosaink fiairól van szó. A bajok enyhítésére nézve most csak annyit, hogy ezt nem csak a lehető olcsó és egyszerű internátusok, „diákotthonok" és „szállodák" létesítésétől várjuk. Szükség van ezekre és szükséges, hogy úgy a hivatalos fórumok, mint az egyháztársadalmi tényezők minden lehetőt megtegyenek ezek felállítására nézve. De ez bizonyára nem elég. Ezzel az eszközzel minden igényt kielégíteni nem lehet. Egy más, könnyebben és előbb megvalósítható és áldásos munkára is van szükség. Egyháztársadalmi úton akcziót kell indítani arra nézve, hogy az idesereglő ifjak vagyoni helyzetüknek és egyéb körülményeiknek megfelelő igazi otthonra találjanak. Nyilván kell tartani azokat a helyeket, a hol a szülők bizalommal és nagyobb megnyugvással helyezhetik el fiaikat. Edinburghban nem volt és tudtommal most sincs semmiféle főiskolai internátus. De nem éreztük hiányát. Kedves, feledhetlen otthonunk volt ott a távolban egyszerű sorsú emberek hajlékában. A „landlady" (háziasszony) nem úgy tekintetett reánk, mint kiuzsorázási objektumokra. Ott a ködös, idegen országban meleg, keresztyén, bibliás légkör volt a házban, a hol laktunk. Talán az is sokban hozzájárulna a „diáknyomorúság" (testi és lelki) enyhítésére, ha itt és másutt is sok ilyen ház és landlady fogadná a jövevényeket. De nemcsak fiainkról, hanem leányainkról is van szó. Ezeknek is, és talán még fokozottabb mértékben, szükségük van igazi, jó otthonokra. A kezdeményezés ezen a téren is megtörtént. A csillag-utczai Lorántffy-otthon