Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1914 (57. évfolyam, 1-52. szám)

1914-03-01 / 9. szám

KRÓNIKA. Gyűlölet. Ennek jegyében követték el a most még ismeretlen tettesek azt a rémes bűntényt, a mely iszonyataival olyan mélyen megdöbbentette az elmúlt héten a lelkeket. Két, hatásában legrettenetesebb fanatizmus, a nemzetiségi és vallási, szította fel az érzelmek legsötétebbjét, a gyűlöletet, a mely a pokoli tervet kieszelte. Mintha három évszázad alatt nem történt és mozdult volna előre és felfelé, legalább itt a szomszédunkban, keleten semmi. A régmúlt idők lőporösszeesküvései és egyéb iszonyatosságai szállnak fel emlékezetünkbe. Ez a bűntett is közeli vouatkozásban van egyházi dolgokkal, rendelkezésekkel és reávilágít többek között arra a nagyon elszomorító tényre is, hogy mily kevéssé hatotta át az evangélium azoknak az embereknek lelkét, a kik talán fanatikus hívei ilyen vagy amolyan nyelvű és liturgiájú „egyháznak". Talán a bűnösök, kezükben olvasóval, azóta már hálát adtak a saját rítusuk szerint e gaztett sikerültén a maguk képére alkotott istennek. — Hiszen ennek nevében öldökölték ott lenn is rakásra az embereket és követtek el mindenféle becstelenséget. — Ha mindezeket el- és meggondoljuk, úgy tűnik fel előttünk, hogy sok tekintetben még csak a kezdet kezdetén vagyunk. Gyűlölködés és ennek nyomán járó sötét árnyak vesznek körül bennünket mindenfelől. íme, a régi panaszos apostoli szózat: A világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség be nem fogadja! Végre ! Valamelyik napilapban olvassuk, hogy „a párisi sajtó azzal a kérdéssel foglalkozik, hogyan lehetne megakadályozni a párisi variété-színházak ízléstelen előadásait a rendőrség beleavatkozása nélkül. A lapok tanácsolni fogják a varieté-igazgatóknak, hogy a jóízlést sértő előadásokkal hagyjanak fel és ha ez nem használ, publiczisztikai hadjáratot indítanak a merész vállalkozók ellen." Végre tehát kezdik belátni az emberek és még a modernizmust minden bűnével dicsőítő világi sajtó is, hogy az úgynevezett szólás- és gondolatszabadság, valamint a szabadsajtó kinövéseinek is lehet, szabad, sőt kell is határt szabni 1 Valóban, micsoda nagyhatalom a napisajtó s micsoda ideális purifikáló eszköz lehetne minden vonalon, ha — ideális alapokra lenne berendezve; vagy ha — a munkásai, az újságírók másként gondolkoznának, mint a hogyan gondolkoznak. És különösen mi nálunk. Hol van csak egy eset is az utóbbi húsz év történetében, a mikor a magyar sajtó igazi meggyőződésből, tiszta idealizmusból végezte ezt a — szinte azt mondhatnánk — történelmi hivatását irodalmi, színházi és társadalmi téren ? A politikát kivéve, más területen szinte nem is akart, helyesebben nem is tudott ilyen szerepet játszani, A politikai purifikálás őszinteségét illetőleg pedig — sajnos — megingott már mindenféle pártállású közönség hite Magyarországon. Az irodalom, művészet színházak „művészi" szabadsága pedig egyenesen nebántsvirág volt a magyar sajtó szemében mindig. A hatósági czenzura ellen — és jogosan—izgatott. De az nem jutott eszébe talán sohasem, hogy van egy másféle, sokkal finomabb, sokkal felségesebb czenzura is, s ez a közvélemény. Az erkölcsi köztudat, az újságok szuverén s hatalmas erejű czenzurája. A párisi sajtó végre rájött erre. Hát a magyar megérti-e ezt? Belátja-e, hogy ezen a téren nem szolgálta elég magas erkölcsi kritikával a társadalom érdekét'? A franczia forradalom politikai és egyéb szabadságának szellemét vakon szolgálta évtizedeken keresztül. Vájjon a mulatóhelyek és színházak hangjának megváltoztatására való törekvésben követni fogja-e ugyanilyen buzgósággal párisi kollegáját? BELFÖLD A budapesti Bethesda. Falunkban egy német róm. katholikus család szinte feltűnő tiszteletet tanúsít a református lelkész és a református templom iránt. A család tagjai minden találkozásnál mély meghajlással üdvözlik a református lelkészt s valahányszor a kálvinista templom harangja megszólal, mindig felhangzik ajkukon a fohász: „Uram Jézus, segíts ! Feltűnő ez a mi falunkban, hol a róm. katholikus és református lakosok nincsenek ugyan egymással háborúságban, mindazonáltal a plébános urak gondoskodnak arról, hogy azok a bizonyos kínai falak valamiképen le ne omoljanak. Miben leli hát magyarázatát ennek a róm. katholikus német családnak különös reverencziája a ref. egyház papja és temploma iránt ? Elmondom . . . A szülők egyik erős legényfia, a ház kenyérkeresője, két évvel ezelőtt lábát törte a helybeli kőbányában. A községi orvos tanácsára a súlyosan megsebesült fiút Budapestre vitték, a Bethesda-kórházba. A kórház tudós sebésztanára, a diakonissza-testvérek gondos ápolása csakhamar talpra állította. Ép, egészséges, mint azelőtt. De a kórház nemcsak testének, hanem lelkének is Bethesdája lett. Korhely, korcsmahős volt addig ez a legény, ma csendes, szelíd, tisztességtudó, imádságos lelkű ifjú. A kórház komoly, vallásos légköre az ő lelkét is megihlette, átformálta. „Tudok már imádkozni" -— ezzel jött haza. Lelkesülten beszélt arról a kegyes, istenes hangulatról, mely a Bethesda minden kórtermét betölti s arról a felejthetetlen karácsonyestéről, mely — mint mondá — életének legszebb emléke marad. Innét van tehát e róm. katholikus család hálája, nagy tiszteletnyilvánítása a református egyház iránt. Az isteni gondviselés úgy akarta, hogy ne legyen elég reám nézve annak a meggyógyult ifjúnak bizonyságtétele, hanem személyesen győződjem meg a budapesti Bethesda áldásos működéséről, mely, íme, még falainkon kívül is, még az egyszerű szívekben is rokonszenvet ébreszt irántunk. Egy hideg januári napon kértem