Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1914 (57. évfolyam, 1-52. szám)

1914-02-15 / 7. szám

széd lelkésztársak és tanító urak bevonásával, szívesen megjelenek az ünnepélyen én is s az adakozás a Kálvin-Szövetségé. Az adakozás lesz a központ egyik jövedelme. Minden összejövetel alkalmával adakozásra hívatnak fel a jelenlevők — nem perselybe, hanem tányérokba — s a begyűlt összeg a pénztároshoz küldetik, így több eredményt hiszek, mint a tagsági díjak mellett, mert a tagsági díjakat nem igen fizetik, az adakozással pedig néhány korona összegyűl. Természetesen ez nem zárja ki, hogy tehetősebb és müveit híveink önállóan ne legyenek tagjai tagsági díj mellett a Szövetségnek. Ez tehát az egyik feladatunk, hogy mindenütt megalakítsuk a helyi Kálvin-Szövetséget, annak vezetőit megválasszuk (elnök, alelnök, választmány stb.) és mennél több összejövetelt tartsunk. Már erre a tömörülésre és munkásságra nem mondhatja senki, hogy nem veszi be a turáni gyomor. Az összejövetelek alkalmával buzdítsuk híveinket a szép czél érdekében adakozásra. Okos és kedves dolog lenne, ha lelkésztársaink a csereprédikálások meghonosításával teszik élénkebbé és vonzóbbá a Kálvin-Szövetségi összejöveteleket. Mindennemű belmiszsziói munka helyet talál a Szövetségben s épen ez teszi végtelen fontossá és szükségessé. Ez az egyik. A másik pedig ez: felkérem egyházmegyénk valamennyi presbitériumát, hogy az egyházak, mint testületek lépjenek be a Szövetségbe 5, 10 stb. koronás évi tagsági díj mellett. Hiszem, hogy nem marad el egy egyház sem, s tudom, hogy ezt a csekély évi járulékot megbírja az egyházi pénztár. Tehetősebb egyházaink az áldozatkészség szép erényével tűnjenek ki. így gondoljuk mi igazán megvalósítani az egyházmegyei Kálvin-Szövetséget ! Boldog reménységgel várom azt az időt, a midőn jelenthetem, hogy a pesti egyházraegye minden egyháza tagja a Kálvin-Szövetségnek, mindenhol folyik a munka az egyház építése, a hívek benső gondozása körül. Az egyházmegyei hetes missziói bizottság a Kálvin-Szövetség vezetőivel eredményes munkát Ígérnek és a biztosan eljövő jobb idők reménye megnyugtató érzéssel tölthet el minden egyházat szerető kebelt. IRODALOM. Végszó a Roiisseau-íigyben. Dr. Szláuik M. kartársam és barátom múltkor előadott bizonyítékaimmal szemben e Lap 5. számában közzétett nyilatkozatában kijelenti, hogy állításait továbbra is fenntartja s bizonyítékul egyfelől német forrásaira, köztük Eucken és Windelband professzorokra, másfelől Rousseau jellemének ellenmondásaira, gyarlóságaira hivatkozik. A mi ez utóbbit illeti, én sehol nem állítottam, hogy Rousseau jelleme, egyénisége hibátlan, sőt múltkori (3. sz) felszólalásomban egyenesen elismertem bírálómnak azt a jogát, hogy Rousseauról velem ellentétesen vélekedjék — s így Szlávik M. ebbeli fejtegetése teljesen tárgytalan. Én csak azt támadtam meg, hogy Rousseauról szóló kedvezőtlen véleményét oly érvekkel támogatta, a melyek messze esnek a valóságtól s megczáfolhatatlanul bebizonyítottam, hogy idézetem három tétele ilyen természetű. Mit hoz fel most ezek védelmére ? Semmit, mert a német forrásokra való általános hivatkozás az én részletes bizonyítékaimmal szemben alig tekinthető ellenbizonyítéknak. De a német forrásokra való hivatkozás máskülönben is kevéssé állhat meg, mert a) Rousseau öszszes műveinek fele sincs lefordítva németre s így a német források alapján őt csak hiányosan lehet megismerni; b) a német kritikusok a tőlük eltérő gondolkozású franczia író illetékes bíráinak csak cum grano salis fogadhatók el, hiszen tudjuk, hogy a németek nemzeti elfogultságból a Madách Ember tragédiáját is képtelenek teljesen megérteni és kellő értéke szerint méltányolni, általában egy írót, költőt (Rousseau pedig, Eucken ítélete szerint is, épannyira költő, mint gondolkozó) legjobban csak a saját honfitársai képesek megérteni, a mit a németek is elismernek, mert egy mondásuk azt tartja : Willst des Dichters Sang verstehen, Musst ins Dichters Lande gehen, ezért én a német írókat (talán P. Sakmannt leszámítva) alig ismerhetem el Rousseau illetékesebb bíráinak, mint a franczia s kivált a genti írókat; olyan alapos mű, mint G. Vallette: Jean-Jacques Rousseau Genevois cz. műve az egész német irodalomban nem található; c) Eucken és Windelband előttem is tiszteletreméltó, nagytekintélyű filozófus, de hogy a Rousseau-irodalom terén szavuk nagyobb súllyal esnék a mérlegbe, mint azon franczia íróké, a kik hosszú éveket szenteltek Rousseau tanulmányozásának, aligha merném elhinni; kérdés, ismerik-e ők az újabb Rousseau-irodalmat, a mely sok tekintetben másként mutatja be Rousseaut, mint a minőnek őt eddig ismertük ? Szlávik M. a Vallomásokra hivatkozik Rousseau elítélésénél; Rousseau mint üldözött, jó hírnevében megtámadott, menekülő, védelmi czélzattal írta Vallomásait, ebből magvarázható ki azoknak sok helyt túlzó, önhitt, kevély hangja; hogy ő a bűnre nézve a kálvini vagy augustinusi felfogáshoz közel áll, senki sem állította ; de ha támadója ismerné a híres franczia író: Bernardin de Saint-Pierre azon följegyzéseit (La vie et les ouvrages de J. J. Rousseau), a melyeket Rousseau életének utolsó 6 évéről készített, ha látná, mily alázatos, szerény, szerető szívűnek mutatkozik azokban Rousseau, azt hiszem, kissé másként ítélne róla, már pedig bármely ügyben csak az összes illetékes tanuk meghallgatása, összes idevonatkozó tények ismerete alapján lehet ítéletet mondani. Hogy — különösen a vallásos felfogása miatt szenvedett üldözések után — nem nagyon magasztalta Kálvint, jól tudom ; de azt is tudom, hogy egész gondolkozása, egyénisége a genfi, tehát kálvini légkörben gyökerezett s ez képezte a korabeli franczia íróktól épen a megkülönböztető vonását, s így egy kissé mégis közelebbi viszonyban állt Kálvinhoz, mint a szofisták Sokrateshez. Hogy Genfre és a keresztyénségre nézve Rousseau a kiegyenlíthetetlen ellentét mogtestesülése volna, nem ismerhetem el; midőn a XVIII. századi Genf őt A szavojai vikárius hitvallása miatt elítélte, ebben az elítélésben a politikai szempontok nagyobb szerepet játszottak, mint a vallásiak; a mennyi ok szólt ott Rousseau ellen, legalább is ugyanannyi hozható fel mellette; ámde a genfiek ezt az ítéletet azóta épen úgy megbánták, mint a Servet elítéltetését s hogy mily őszinte tisztelettel és nagyrabecsüléssel viseltetnek Rousseau iránt, mily büszkék városuk legnagyobb szülöttére, részint az 1835-ben felállított Rousseau-szoborral, részint az 1912 nyarán tartott nagyszabású Rousseau-jubileumi ünnepélyekkel eléggé kimutatták. De azt se fogadhatom el, hogy Rousseau a keresztyénséggel kiegyenlíthetetlen ellentétben állana; persze keresztyénsége nem a dogmák, hanem a szív, a biblia keresztyénsége volt. Vallásos felfogását bővebben ismertettem a Prot. Szemle 1910. évi VII. és 1912. évi VI. füzetében s a mit ott írtam,