Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1914 (57. évfolyam, 1-52. szám)
1914-01-04 / 1. szám
A mi a czikkiró másik érvét illeti, hogy t. i. e változtatásból az intézetnek semmi kára, ez érv azonnal megdől, mihelyt a kétszer-kettőt respektáljuk. Már pedig a nyugdíjintézet számtani alapokon áll. Egészen világos dolog, hogy mind az az előny, a mit a nyugdíjintézet tagjainak ad, saját magának a hátrányával jár. Ama bizonyos koldusbotot nem veheti ki egyetlen lelkész kezéből sem a nélkül, hogy magát meg ne rövidítse. Ehhez nem kell felsőbb matézis. A tagok előnye feltétlenül az intézet hátránya. De van egy másik dolog is. Egészen világos, hogy azt az összeget, a mit a nyugdíjintézet kiűzet, valakinek előbb be kell fizetni. Az a kongruás lelkész, a ki 40 évre fizetett, nyugdíjintézeti hozzájárulásként kamatokkal együtt mindössze mintegy 3200 K-t fizetett be. Ha tehát két évig nyugdíjat élvezhet, már visszakapta a befizetett összeget kamatjával együtt. Hát a többi járadékot miből kapja? Beszélhetünk ugyan állami, egyházi stb. hozzájárulásról, de azt sem szabad felednünk, hogy egy fontos tényező az intézet alapszámításainál, a mely szerint a lelkészek jelentékeny hányada nem éri meg a nyugdíjazást. Az ő ki nem szolgáltatott nyugdíjjáradékuk tehát a többi tagok • igényeinek kielégítésére szolgál. Minél több tag hal meg nyugdíjazás nélkül, annál nagyobb összeg marad meg a nyugdíjintézet pénztárában felhasználható forrásul. Ebből nyilvánvalóan következik, hogy minél valószínűbb az, hogy valaki megéri a nyugdíjazást : a belépés, söt a jogosultsági időnek már csak a felemelése is, annál biztosabb teher a nyugdíjintézet részére. Már pedig kinél valószínűbb a nyugdíjazás megérése? Annál a fiatal embernél-e, a ki előtt még 40 esztendő áll, nemcsak várható romboló erejével, hanem az előre nem sejthető fordulatokkal is: vagy annál az idősebb kartársnál, a ki ha nem is ifjúkori erőben, de ott áll már a nyugdíjbamehetés küszöbén ? Öregedő és így természetszerűleg gyengülő lelkésztársaink egy része ugyan erre a kérdésre azt feleli, hogy sokkal bizonytalanabb az ő nyugdíjba mehetésiik, mint az ifjaké, mert ők már gyengék, de ez öreges gondolkozás. Mintha bizony az a fiatalember 30—40 év alatt nem jutna ugyanolyan természetes gyengülésre ! De reá nézve ezenfelül ott áll még az a nagy kérdés is, hogy egyáltalában megérheti-e azt az időt, a melyet az az idősebb lelkésztárs már teljes bizonyossággal megért?! Mikor a fiatalabb korban megállapíttatjuk a jogosultság kezdetét, bizony nem tudjuk : mi vesszük-e hasznát a befizetésnek vagy a nyugdíjintézet? A mint évet év után nyerünk, a * valószínűség növekedik, hogy mi leszünk a nyertesek és az intézet a vesztes. Van-e hát kára a nyugdíjintézetnek abból, ha bizonyos, talán jelentékeny idő leforgása után emeljük fel a kezdet előretolásával a jogosultsági időt? Hiszen minden napnak átélése — emberileg — valószínűbbé tette nyugdíjhoz jutásunkat és így valószínűbbé az intézet fizetési kötelezettségét! Ez egészen természetes. Annál csodálatosabb, hogy ezt sokan megérteni nem akarják. Csodálatos, mikor épen öregebb lelkésztársaink zúgolódnak legjobban, mint akikre leghátrányosabb volt a belépés. Igaz, hogy a terhet egyszerre kellett viselniök. De méltóztassanak csak visszagondolni azokra, a kikkel 30—40 évvel ezelőtt együtt tették le a papi vizsgát. Hányan haltak el köziilök ? Él-e még legalább a fele? Nos hát! A mi tanulótársaink közül is ennyien fognak 30—40 év alatt elhalni — talán köztük én is —, de mi már úgy, hogy előbb befizetjük megfelelő járulékainkat a nyugdíjintézetbe önhasznunk nélkül. És ha most, a nyugdíjintézet megalapításánál — tegyük fel — 200, 35—40 éves szolgálattal bíró lelkésztársunk lett tagja a nyugdíjintézetnek, s elhalálozásuk miatt nem vette annak hasznát 20, úgy 200 ifjú tag közül bizonyára 2-szer, 3-szor, 4-szer annyi fogja önhaszna nélkül hordozni a nyugdíjintézet terhét. Az intézet kára tehát abban van, hogy míg ha ifjú korban számíttatjuk be beszámítható szolgálati éveinket, az ezek után eső járulékot azok is megfizetik, a kik nem jutnak el a nyugdíjazás megközelítéséig sem, s így az intézet ezeknek befizetését az életben maradt kortársaknak nyugdíjjáradékára fordíthatja: addig, ha idősebb korban emelheti a tag jogosultsága idejét a kezdet előretolásával, az elhalt kortársak után csak a még fel nem emelt szolgálati év szerint befizetett díj marad meg az intézet javára és ezzel szemben az intézet mégis ugyanannyi járadékot kénytelen kifizetni. Megmarad tehát az intézetnek az a kötelezettsége, hogy az összes beszámítható szolgálati évek után fizessen járadékot az összes életben maradottaknak, de elesik a járulék jelentékeny részétől a meghaltaknál. Már pedig ugyanaz a kötelezettség és ezzel szemben kisebb befizetés: ezt nem lehet más néven nevezni, mint: károsodás. * Más kérdés azonban az, hogy vájjon nem lehetne-e valamit tenni azoknak a lelkésztársainknak érdekében, még a nyugdíjintézet megterhelésével is, a kik az alapításkor csak a terhes befizetést számolgatták és e miatt nem fogták fel a nyugdíjintézet önmagukra nézve is fontos előnyét? Itt azonban nemcsak azokra a lelkésztársainkra kell gondolnunk, a kik 1908-tól kezdve számíttatták be éveiket, hanem azokra is, a kik egyáltalában nem léptek be az intézetbe. Közöttük is akadt azóta egynek-egynek nehéz bánkódása, s bizonyára szeretné jóvátenni, a mit — most már saját belátása szerint is — önmaga ellen cselekedett. A múltra nézve, minthogy nem az intézet öntudatos kijátszásáról van szó, esetleg még lehetne tenni valamit. A lehetőséget azonban a számok mutatják. Ha konkrét esetből kifolyólag konventünknek határozni kell, bizonyára megvizsgálja e számokat, s ha lehet, a tévedés nehéz szívvel érzett következményét számításainak eredményéhez képest krisztusi lélekkel enyhíteni is fogja. Bocsor László, ref. lelkész.