Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1913 (56. évfolyam, 1-51. szám)

1913-02-16 / 7. szám

eszményekért rajongó ifjúságodba, jellemre törő ben­sődbe, Istent kereső lelked mélyébe ! Ne félj Daniéval attól, hogy „Nincs gyötröbb, mint kínok közepette Emlékezni meg eltűnt boldogságról". Ez az emlékezés nem is olyan gyötrő,: hiszen annyi vigasz és öröm van benne! Még ha gyötrő is, mint az elveszett fiúé, akkor is vágy, elhatározás, erő és új élet származik belőle. A magadbaszállás infernójá­ból juthatsz el az atyai ház, a gyermeki élet boldog paradizójába. S pedig minden nemes részed oda vá­gyik, oda! V. J. Szimptomák. Fájó szivvel olvastuk azokat a czikkeket, a melyek a pertraktált államtitkári kinevezés ügyében megjelentek. Laptársaink közül sokan igyekeznek kellemes arczot vágni a dologhoz és a reánk már annyi veszedelmet és elernyedést zúdító „szabadelvűség" nevében többen mint valami jó nyereményt üdvözlik a dolgok ilyetén fordu­latát. Többen hangsúlyozzák, hogy íme most már ezzel a kinevezéssel rés üttetett a félszázados uzuson, ezután már teljes joggal követelhetjük a protestáns vallás- és közoktatásügyi miniszter kinevezését is. Azt is említik, hogy hiszen a kinevezett államtitkár tanult ós szabad­elvű ember és hivatkoznak egy volt hatalmas egyéni­ségű kiváló államtitkár példájára, a ki velünk szemben olyan lojálisán viselkedett — Csáky minisztersége ide­jében. De ilyen időket élünk-e most és ilyeneknek né­zünk-e elébe ? Erdélyi laptársunk főszerkesztőjének, a kerület egyik vezérlő emberének tollából olvassuk a jelen helyzet szimptomáinak tanulságos * és mindenki által meg­szívlelendő sorozatát és ő említi, hogy az új államtitkár­nál ne a keresztlevelet, hanem a lelkületet, kvalitást néz­zük ; tárgyi garancziákat és feltételeket — és ne szemé­lyieket kívánjunk a kultuszügyek vezetőitől. Hát ez mind igen szépen hangzik és a be nem avatottak megtévesz­tésére, vagy jobban mondva, megnyugtatására is alkal­mas. De mi épen azt hangsúlyozzuk, hogy az államtitkári állás ilyen betöltése egy nagyon feltűnő, jellemző jelen­sége annak, hogy mi velünk, a mi igényeinkkel, a mi érzékenységünkkel, mint mondatott, „idegeskedésünkkel" mennyire nem tartják érdemesnek számot vetni. Ha onnan felülről az utóbbi időben nem éreztünk volna annyi mel­lőzést, ha a hamisan értelmezett és minden téren érvé­nyesülni óhajtó szent „paritás" érdekében nem szen­vedtünk volna annyi megrövidülést és elodázást, ha tör­vényben gyökerező jogos igényeink nemcsak félig-meddig beváltott ígéretekkel nyertek volna kielégítést, ha nem láttuk volna azt az új „törvénytervezetet", akkor iga­zán azt kellene mondanunk: igazuk van azoknak, a kik azt mondják magukban vagy nyíltan, miért a nagy zaj — egy omeletteért. Akkor egy szavunk sem lehetne arra a megjegyzésre: íme itt van egy kiváló férfiú, mit nézitek a keresztlevelét, a fődolog, hogy híven és a nagy nehézségek között kellő körültekintéssel és a suum cuique elve szerint teljesítse állásával járó kötelmeit. De hát bátrak vagyunk reámutatni arra, hogy ez az egész ügy, mint annyi sok más, a mely itt taxatíve fel nem sorolható, mindmegannyi szimptoma. Erőtlenségünk jele is bizonyítéka. És épen ez az, a mi keserű érzé­seket vált ki az ember lelkéből. Tudni azt. hogy lehet­nénk erősek és jóformán lépten-nyomon találkozni kívül és bélül erőtlenségünknek szimptomáival, ez az, mi nem siránkozásra, hanem gondolkozásra, ébredésre kell, hogy indítson bennünket. Ne értessem félre, nem apró-cseprő gravamenekről van szó, hanem azokról, a melyek egész egyházi éle­tünkön végigvonulnak. Itt van és úntalan kézzelfoghatóan érezteti hatá­sait az igazi egységnek hiánya. Egység nélkül nincs erő. Hatalmas falanxok állanak velünk szemben és a mi magyar református egyházunk ma is, nehéz küzdelmek kö­zött, kerületenkint széttagoltan éli le életét. Ezek sok dologban alig, hogy tudomást vesznek egymásról. Igazi közösségérzet helyett még mindig sok széthúzás, parti­kularizmus, féltékenykedés van közöttük. Egyik szomorú kézzelfogható jelensége ennek a mi székházunk is ott, abban a zsákutczában. Szükség volna egységes, czél­tudatos és a szó nemes értelmében vett kálvinista köz­szellemre, a három millió magyar lelket számláló egy­házhoz méltóra. Hol van ez, ki intézi, hol, miben látjuk ennek jelenségeit és erejét? Sajtónkban? Hát van ne­künk protestáns sajtónk? Sajtó-iroctówA; is jóformán csak a papíron. Egyházi lapjaink ? Milyen kevesen támogatnak bennünket. Mennyi a pusztában elhangzó szózat. Még egy­házkerületi és megyei tanácsbíráink közül is sokan figyel­mükre, érdeklődésükre sem méltatják. Voltak olyanok, a kik azzal az udvarias megjegyzéssel küldték vissza lapunkat, hogy nem érnek reá elolvasni. Csoda-e, ha legéletbevágóbb egyházi kérdések mellett, sokan, a kik ott ülnek a zöld asztaloknál, hidegen ós közönnyel men­nek el? Vagy micsoda nagy közös egyháztársadalmi intéz­ményünk van, a mely által az egyházunkban szunnyadó erő igazán megnyilvánulhatna úgy, hogy azt a kívül állók is meglátnák és respektálnák ? Az 0. R. L. E. ? Hiszen ez már a czímében levő „L" betűnél fogva sem lehet kompetens az egységes és az egyház összes tagjait át­ható &ö>szellem hordozására. A dolog természete hozza magával, hogy ha valaki, valamely eszmét megpendít, vagy valamely dologban va­lamit akar és követel, mindenki azt nézi és keresi, kinek a megbízásából szól, ki áll a háta mögött. A kinek háta mögött nem áll senki, annak az akaratát sokszor sem­mibe se veszik és legjogosabb igényeit is kinullázzák. A szolidaritásnak ez a mély átérzése és az ebből fakadó tiszteletet, meghallgattatást parancsoló erő az, a mely nélkül egyházi életünk szűkölködik. Folyton csak azt hangoztatják, hogy nekünk nincs szükségünk semmiféle „szövetségre", elégségesek nekünk a hivatalos keretek

Next

/
Oldalképek
Tartalom