Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1913 (56. évfolyam, 1-51. szám)

1913-01-05 / 1. szám

A lelkesz legyen minden mindenekben. — Levél a Szerkesztőhöz. — Nagytiszteletű Szerkesztő Ur ! Eőri Szabó Dezső lelkes ifjú kollegánk e lap 52. számában (845. o.) megrovásban részesíti a nagybányai egyházmegye lelkészegyesületét, idézvén annak egyik határozatát, mely szerint az egyesület kimondja, hogy a lelkész legyen „minden mindenekben". Hát ha a kifejezést nem is valami szerencsésen választotta meg itt az illető jegyző: a határozat tendencziája az előtt, a ki azt bővebben megolvassa (Lelkészegyesülelt 47. sz. 952. o. „ . . . igyekezzék ekképen tagokat nevelni gyülekezetének, kikkel majdan átalakíthatja a tespedő egyházi életet. Ezt a munkát pedig soha se bízza a lelkész senkire; önmaga legyen minden mindenekben . . ."), semmiképen nem hagyhat kétséget a nyájas olvasó lelkében az egyházmegyei lelkészegyesület páli szerénysége felől. Hiszen a határozat lényege ugyanaz, a mit E. Szabó D. néhány sorral alább maga is kívánatos dolognak jelez, midőn így ír: „Mindenesetre kívánatos, hogy minden egyháztársadalmi mozgalomnak a lelkész legyen a vezére, irányítója". Lám, lám, ez az, valamivel páliasabban kifejezve, a mit az érdemes lelkészegyesület határozni akart. Nyilvánvaló lehetett volna a czikkíró előtt is, hogy a rekriminált kifejezés legfeljebb olyan kisebbfajta elszólás, a minőt Ő maga is megenged magának, midőn — ismét pár sorral alább — a V. Gy.-né prédikáczió hallgatására vonatkozólag azt mondja, hogy „nálunk minden a lelkész egyéniségétől függ". No no, talán nem épen minden ; elég, ha addig megyünk, hogy sok minden. Midőn még köteles páli szerénységgel megjegyzem, hogy a kiszerkesztett lelkészegyesületnek sem elnöke, sem jegyzője nem, hanem csupán alkalmi írásmagyarázója vagyok (a ki még hozzá E. Szabó D.-vel teljesen egyetérzek annak a kötelességnek a kiemelésében, hogy „a lelkész szerelje fel magát a vezérséghez szükséges követelményekkel"): Szerkesztő uramnak boldog újesztendőt, jól fölszerelt munkatársakat, sok előfizetőt (ha az egész világot mind meg nem nyerheti is) és Attól, a ki csakugyan minden mindenekben, tartós, jó egészséget kívánván, maradok őszinte híve Bányai Elemér. MISSZIÓÜGY. Iratterjesztés. Egyszer egy olyan társaságban, a hol három szerkesztő volt jelen, beszélgettünk az iratterjesztés ügyéről, már régen volt, évekkel ezelőtt. Hogy állunk az iratterjesztéssel? Először is irat kell, a mit terjeszteni lehessen. Ott vannak a Koszorúfüzetek. Drágák, irgalmatlan drágák. Olcsó kell, hát ott vannak a Traktátus-Társaság kiadványai. „A Traktátus-Társaság nem ad ki jó könyvet", mondá ki nagy derültség között a szentencziát a társaság egyik tagja. Ez a Traktátus Társaság az, a mely a pálmaágakat s azok többi pajtását hozta forgalomba meglehetős rossz magyarsággal. Sietek azonban kijelenteni, hogy a Traktátus-Társaság úgy az „Elet és Munka" czímű lappal, mint a Forgács Gyula által fordított „Mihály és nagybátyja", továbbá a legújabban kiadott „A Biblia: Istentől való kinyilatkoztatás" és „Az átalakult élet" kiadásával kezdi levezekelni azt, a mit a magyar nyelv ellen eddig vétett. Közben megindult Debreczenben is egy iratterjesztés. No hát ez lesz majd az igazi. Debreczen már csak tud magyarul. Tud is. Hanem ott meg más baj van. Nem igen van tartalma az általa forgalomba hozott iratoknak. Csak reámutatok például a XXIV-ik zsoltárra. Az valami olyan hihetetlen gyenge alkotás, hogy nem is érdemes a bírálatra. Ott van a Gerok zsoltárja, vagy ott van Szatmárnémeti Mihály uramé, micsoda hatalmas erővel tudják megragadni azok a lelket, de én, ha a debreczeni iratterjesztés szerkesztője volnék, akkor szépen beállítanék Csánki Benjámin nagytiszteletű uramhoz személyesen és nagy alázattal megkérném, hogy írjon zsoltármagyarázatokat. Azt azután adnám 2 fillérért és azzal aztán ki tudnám szorítani a ponyváról Sobri Jóskát és a többi ponyvaterméket. Azután fölkerekednék és elmennék Szenkuti Kiss Károlyhoz, hogy írjon nekem egy ívet vagy 1

/%-et abból az írásaiból, a miből kikerült a „Passus". Vagy megkérném Révész Kálmánt, hogy írjon egy népies füzetet a históriából, vagy Czinke Istvánt, Radácsi Györgyöt avagy Erdélyből Kecskeméthy Istvánt. Azután mennyi szépet tudna írni Czeglédi Sándor Kálvinról, vagy Pongrácz József a külmisszióról. Azután micsoda pompás rajzát tudja adni a kálvinista papi életnek egy Forgács Endre, vagy a nép életének egy olyan megrögzítője, mint Szenyéri István, a ki is egy időben sok jelét adta képességeinek, de mostanában hallgat. Sok lenne azonban felsorolni mindazokat, a kik írni tudnak, hanem most az a legfontosabb, hogy az iratterjesztés oda került az érdeklődés tűzvonalába. Vigyázni kell, hogy az eszmét ne kompromittáljuk, hanem úgy indítsuk meg a dolgot, hogy az indulás maga biztosítsa az egész munka sikerét. E czélból pedig meg kell kérni dr. Baksay Sándor dunamellóki ref. püspök urat, miszerint engedje meg, hogy az ő régi írásait összeszedjük és azokat a nép gyermekeinek egy-két fillérért árulhassuk. Ott van traktátusnak egy olyan irat, mint a „Kend is kurátor, én is kurátor" vagy a „Vizsla" meg a „Patakbanya" stb. A ki ezeket nem olvasta, az nincs teljesen tisztában a kálvinistaság életével, de a ki ezeket olvasta, annak élete végtelen meg van gazdagítva és a mi a legfontosabb, meg van az alap, a melyre építeni lehet. A népünk fogékonysága biztosítva van a további iratok