Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1913 (56. évfolyam, 1-51. szám)

1913-02-09 / 6. szám

Misszió. Nálunk a diaszpórák lelki gondozását értjük ez alatt, a szétszórt csontok összeszedegetésót. Már az apostoli korszakban megindult ez a munka. Az apostoli szív megemlékezett az elszéledt jövevényekről (I. Pét. 1—1.). A mi egyházunk sem feledkezett meg ezekről. Ez volt az első missziói munka, a melyet nálunk az egyház felkarolt és kezdetben egyháztársadalmi úton, majd a közalap létesítése után intézményesen az egyházi törvény rendelkezése szerint támogatott. A belmissziónak ez a részlete tehát a hivatalos egyház által végzett munka. Bele van építve az egyház organizmusába; egyetemes ügy. Minden egyházmegyében, kerületben és ott fenn a konventen van missziói bizottság. Az egyetemes közalapból a törvény értelmében évenkint 25% fordíttatik erre a czélra. Eleitől kezdve sok panasz merült fel ezen ügy intézése és különösen a rendelkezésre álló összegek felhasználása ellen. Hogy olyanok is részesülnek belőle, a melyek nincsenek reászorulva és már a saját lábaikon is megállhatnának; hogy túlságos nágy arányban 'részesülnek a rendelkezésre álló összegből azok a híveink, a kik az anyaországból a társországokba vándoroltak és nem is a mi nyelvünkön dicsérik az Urat. Ezek a panaszok, úgy tudom, eleitől kezdve megvoltak és a mi kerületünkben részben és a lehetőség szerint orvosolva lettek, A missziói egyházak közül több lett már anyaegyházzá. Ez örvendetes jelenség De mint a missziói bizottságok jelentéséből látom, ezek a már anyásított egyházközségek még mindig élveznek több-kevesebb „missziói" segélyt. Ez már azután igazán nem helyes dolog és rossz gazdálkodás. Ezt feltétlenül meg kell változtatni. A már anyásított egyházak részére most máimás segélyforrás áll rendelkezésre. Ha nagy, 10—12,000 lelket számláló egyházközségek részesülnek a reájuk nehezedő iskolai terhek miatt és a törvény betűje értelmében adósegélyben (pedig az intézmény megalkotói nem ilyenekre gondoltak), miért nem jut ebből az alapból a már anyásított, sőt a konszolidáltabb missziói egyházaknak is? Mert évről évre új szükségletek állanak elő. És a régiek útját állják az újabbak fejlődésének és sürgős kiépítésének. Egy-két példát hozok fel. itt van Dombovár. Ha egy kissé nagyítani akarnók, azt mondhatnám, amerikai arányokban fejlődő város. Tíz év alatt lakosainak száma megkétszereződött. Most róm. kath. főgimnáziuma lesz (református is lehetett volna I). 500 prot. ember lakik ott és számuk napról-napra szaporodik. Évek óta sürgetnek, zörgetnek. Es kapnak — 200 korona missziói segélyt! Tolna megyében parczelláztak egy nagy uradalmat. 400 kálvinista lélekből áll a gyülekezet, a mely ott keletkezett. A földeket természetesen a legtöbben törlesztésre vették, a lakosok kettős teher alatt vannak. A róm. kath. egyház már plébánost rendelt oda. És mi? Reábíztuk őket a környékbeli lelkész urak dicséretre méltó, de bizonyára nem a szükségletnek igazán megfelelő „önzetlen ajánlatára". És ilyen eset több van. Itt Budapest környékén új községek keletkeznek, de az országszerte megindult parczellázások, telepítvények folytán is új és itt fel nem sorolható szükségletek állottak és állanak elő. így állanak elő nagy veszteségeink. Egyik helyen már, fájdalom, szinte a javulás reménysége nélkül meggyökerezett „rendszer" miatt pusztulunk, veszünk, a másik helyen egy elmúlt és sürgős reformra váró intézmény helytelen kezelése, illetve fejlesztésének elmulasztása miatt híveinket pásztor és gondozás nélkül hagyjuk. Melyek a legsürgősebb halaszthatlan teendők ? Először is minden már anyásított és konszolidált missziói egyházközségtől a missziói segély elvonandó. Ezeknek általuk nem fedezhető szükségleteit az adósegélyalap terhére kell átutalni. Az előbbieket missziói segélyben részesíteni abszurdum, az utóbbiak átutalását, ha a törvény rendelkezésének megfelelnek, nem tiltja a törvény. Mindenütt, a hol csak lehetséges, minél elébb szervezni kell adósegéllyel, kongruával a lelkészi állásokat (ott, a hol kell társulások vagy körök megalkotása által) a missziói jelző elhagyásával. Szóval a rendelkezésre álló misszió pénzt igazi belmissziói czélokra kell fordítani. Első sorban is tehát ott kell alaposan segíteni, a hol még nincs semmiféle lelki gondozás, a hol tehát az erről való gondoskodás az egyháznak sürgős, elodázhatlan kötelessége. A rendelkezésre álló és minden esetre megnövelendő összeget nem szabad szétforgácsolni. Ha szabad így kifejezni magamat, semmi esetben sem szabad missziósdit játszani, hanem a valódi szükségletesetében igazán kell segíteni. A kecskeméti egyházmegyében miszsziói s.-lelkészt szerveztek, megalkották szolgálati pragmatikáját (1. 1911. konv. jk. 472. 1., fizetése ugyan ez idő szerint nevetségesen csekély !). íme egy formája a dolognak. A szétforgácsolt útiáltalányok helyett állítsunk be mindenütt, a hol erre szükség van, egy embert, a ki egészen a szórványokban élők gondozása szolgálatának él. Ez már komoly és a nagy munkához méltó intézkedés lesz. Ezek lesznek azok, a kik az evangélista szolgálatát végzik. Nehéz munkát végeznek és a munkás méltó illő jutalomra. Állítsunk be fokozatosan elegendő munkaerőt, mert ha sokat markoltatunk, semmit sem vagy csak keveset érünk el. De hát nemcsak erről van szó. A diaszpórák gondozása csak egy részlete a belmissziónak. Sokat beszélünk róla. Igazán akarnunk is kellene már, hogy meglegyen. Tisztában kell lennünk azzal, hogy nálunk, legalább ezidő szerint, semmiféle belmissziói munka sem lehetséges az egyház hathatós támogatása nélkül. Legalább nem olyan arányban, mint erre szükség volna. Tisztában kell lennünk azzal is, hogy sok helyen lelkésztársaink, nem is szólva a világi segítségekről, nem tudják miként fogjanak a munkához. Mennek a rendelkezések : csináljátok ezt és amazt, mert ezután már az esperes számon kéri tőletek. Tekintetbe véve azt, hogy azelőtt még a tlieológiákon sem sok szó esett erről, nem lehet csodálkozni, hogy a belmisszióra nézve itt és ott azt a választ kapja