Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1913 (56. évfolyam, 1-51. szám)

1913-12-21 / 51. szám

gését jelenti. Mégvan ez már nálunk, fájdalom, régóta. Egyes nagy alföldi gyülekezeteinkben, tudjuk, rettentő terror alatt áll a nép, a presbitérium, sőt maga a pap is. Es ez mind az egyháznak és egyházi életnek teljes elvilágiasodását jelenti, ép úgy, mint egykor a pápaság világi hatalomra törése egyenes arányban állt az egyház belső szellemi sülyedésével s eredeti rendeltetésétől való eltévelyedésével. Szerintünk, s azt hisszük ez a helyes álláspont, a presbiteri s általában az egyházi tisztségek betöltésénél csakis az egyéni érték, hithüség s buzgóság lehet irányadó ! A politikai meggyőződés önmagában véve semmi körülmények között sem, csak legfeljebb akkor, ha erkölcsi szempontból jelent bűnt, tehát az etikai ideáloktól való eltévelyedést az illető presbiter életében. A 67 vagy 48 álláspontja azonban épen azért, mert csak politikai meggyőződést jelent, önmagában véve nem jelenthet erkölcsi eltévelyedést s az ezen való egyoldalú nyargalás csak a magyar prot. egyházi élet siralmas szellemi színvonalát mutatja. Mert vájjon ugyanakkor, a mikor a sok kis és nagy gyülekezet keresi a politikai pártállás szálkáit, nem veszi észre a politikailag eh"hű presbiter-elvtárs urak magánéletében néha az erkölcsi hiányok rettentő gerendáit? Mikor olvastunk mostanában olyan győzelmi hírt, hogy például egy másik Orosházán a presbiterválasztáson a komoly, munkás hívők pártja teljes győzelmet aratott az istenkáromlók, titkos vagy nyilvános ateisták s az egyházat megvetők makacs és ravasz pártja fölött? Es épen az a szomorú, hogy a mi presbiterválasztásainkon az igazi erkölcsi mértéket nem tud-! juk és gyakran nem merjük felállítani 1 S a mikor egyegy nagy gyülekezet valósággal megbénul a makacs, tudatlan, hitetlen s elzsírosodott szívű, közönyös presbiterek rajta ülő lomba tömegétől, akkor az egyéni hit és érték félredobásával, politikai pártállás szerint választják az emberek egymást a legszellemibb, a legnemesebb lelkületet igénylő egyházi munkára! Az a mi bajunk, hogy tele van még az ország az ilyen Orosházákkal s azoknak szerencsétlen gondolkozásmódjával! TÁRCZA. A karácsony eredete és karácsonyi szokások. A karácsony és a karácsonyi népszokások eredetéről érdekes előadást tartott a mult év végén dr. Sebestyén Gyula a Nemzeti Múzeumban. Szerinte, a mint mások is megerősítik, a napimádó népektől ered a karácsony dátuma. A szumirok voltak a nap útjának első megfigyelői, s már a Kr. e. 3—4000 évvel megállapították a Zocliakus jegyeit, a tavaszi és őszi napegyenlőséget, a leghosszabb s legrövidebb napot. A napisten minden téli évfordulón meghalt, halálát a vízi táj (víz-Öntő) szörnyetegei okozták, de újra született. A kaldeus sémiták folytatták a csillagászati tudományt, majd a perzsák mágusai vették át, a kik a római birodalomból ki voltak tiltva s így jutott hiba a kalendáriumba, a mely decz. 25-ét tette a napisten évforduló ünnepévé, holott decz. 21-ike volna a leghosszabb éj, a mikor a Nap a Bak jegyébe lép. (Ez azonban nem pontosan van mindig ezen a napon.) A Fény visszatérésének ünnepe tehát decz. 25-ére tolódott el. A Nap ünnepe — dr. Székely Leó tanulmánya szerint — a rómaiaknál egyúttal a szegények ünnepe is volt, a melyen ajándékokat adtak a szűkölködőknek, játékot a gyermekeknek s a pogánysággal küzdő keresztyénség ezt a napot tette a Krisztus születésének ünnepévé. Rómában ugyanis elterjedt szokás volt a születésnap megünneplése, annyira, hogy a családfők születésnapja nagyobb ünnep volt, mint bármely más tinnep. Ez is pogány eredetű t. i. Egyiptomban az istenek születésnapját megünnepelték nagy lakomákkal, a mi aztán átterjedt a görög és római egyeduralkodók születésnapjának megünneplésére, sőt nemzeti örömünneppé fejlődött. A római pogányból lett keresztyén nem mondott le szívesen ünnepeiről s így, míg az első keresztyének csak Jézus halálának és feltámadásának évfordulóját ünnepelték meg, az új hit elterjesztésére és megkedveltetésére hozták be Jézus születésnapjának megünneplését. Előbb Ádám születésnapjával hozták összefüggésbe, a mely a teremtés hatodik napján történvén, a bűnt legyőző Krisztus születésnapját (nem tudván megállapítani azt egyébként) január 6 ra tették s ez lett „Jézus megjelenése" ünnepe, azaz „epiphania". Később azonban a római keresztyének átvitték a nap megújhodásának, a győzedelmes nap újjászületésének ünnepére (natalis solis victi) Krisztus születésének ünnepét, a mely deczember 25-én tartatott, mint a mely napon a Nap győzni kezd s minden nappal nő tartamában és erejében. Az egyházatyák eleget panaszkodtak, hogy még mindig a Napot ünneplik az új keresztyének és nem Krisztus születését. Eustace R. Conder „Jézus élete" cz. művében Josephus után hosszasan foglalkozik Jézus születése idejének kérdésével s az összes történeti és bibliai adatok egybevetésével azon megállapodásra jut, hogy Jézus születése mégis a tél közepére esik, míg dr. Szabó Aladár hatalmas müvében csupán ama felséges ténnyel foglalkozik, hogy az örökkévaló segítség (Jézus magyaros jelentése) megérkezett s hogy az „Ige testté lőn". Masznyik Endre sem terjeszkedik ki erre két kötetes művében s ez annyival is inkább helyes, mert hiszen még a születés évére nézve is kételyek vannak s még az sem bizonyos, hogy helyesen írunk-e Krisztus után 1913-at. Nagyon érdekes azonban, a mit Sebestyén Gyula a karácsonyi szokásokra nézve kikutatott, Szerinte karácsonykor a magyar regősök a fénylő agancsú, vízben gázoló csodaszarvas pogánykori évkezdő énekét énekelték, A karácsonyfa nálunk csak a mult században jött divatba. Kezdetben a főúri házak németeskedő ünnepi különlegessége volt. A németek Wotan ünnepi fáját keresik, holott szorosan összefügg azzal, hogy a téli napfordulók, évkezdő ünnepek óesztendőt szimbolizáiő szal -