Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1913 (56. évfolyam, 1-51. szám)

1913-12-21 / 51. szám

FOLYTONOS KÜZDELEM. A mennyei béke, boldogság és szeretet szent him­nuszai, komor zsoltárai s csengő zsolozsmái zengenek most szerte a világon. Égi harmat száll a lelkek vihar­tól tépett, de elcsendesült világára s minden egyes csepp­jén az isteni szeretet tiszta sugara ragyog, az örökké­valóság ködén keresztül, a földi világ számára. Olyan jól esik megnyugodnunk abban a tudatban, hogy a kará­csony a szeretet, tehát a harmónia, a béke legtisztább ünnepe. És ki tudja, talán azért is érezzük ezt olyan nagy erővel, mert még a keresztyén világban is e csodá­latos treuga Dei az egyetlen nap, a melyben szinte új lélek ébred a régi romjain. Mindez azonban, fájdalom, csak egyetlen égy felséges nap isteni hangulata csupán. S utána jön az emberi élet új viharzása s az isteni világterv küzdelmek árán való megvalósítása. Mert a Krisztus születése, az angyali karok zengése, csillag­ragyogás s a lelkek minden áldozata és áhítata mellett is küzdelmet jelentett. Annak a legfelségesebb küzde­lemnek a kezdetét, a melyet Isten e világ meghódításáért, a lelkek átalakításáért, a saját országa megvalósításáért megindított. Ebben a küzdelemben élünk azóta is folytonosan. S ' bár a küzdelem tisztán szellemi és örökkévaló érté­kekért, tisztán lelki úton folyik, azért nem kevésbbé fon­tos, nem kevésbbé elszánt, nem kevésbbé a végső leszá­molást akarja az, mint az emberi érdekek nagy harczai. Es épen ezért hihetetlenül heroikus, szinte emberfölöttien küzdelemteljes ez az egész munka. Mert a keresztyón­ségnek az a feladata, hogy nemzedékről nemzedékre az egyént nyerje meg újra és újra az isteni élet s az Isten számára. Nem olyan harcz tehát ez, mint a tudományé, a melynél, ha kincseit egyszer felhalmoztuk, az utókornak nincs más feladata, mint a készet a tudás s az ész kény­szerítő erejével átvenni és tovább építeni. Nem is olyan, mint a gazdasági életé, a hol nemzedékek fárasztó mun­kájának eredményeképen jó megalapozva, szinte magától lüktet tovább, ha nem háborgattatik a nyugodtan áramló anyagi és gazdasági élet. A keresztyénségnek minden nemzedék lelkében újra és újra kell elfoglalni azokat a bástyákat, a melyeket az elődök lelkében már meg­szerzett ; újra és újra felébreszteni, meghódolásra, újjá­születésre bírni az egyes lelkeket külön-külön. És mind­ezt egy rövid emberi élet lefolyása alatt, s ott is főleg az ifjú korban ! Valóban heorikus munka. S a Krisztus születése napja csak pihenés, erőgyűjtés, haditanács napja lehet számunkra ebben az örök küzdelemben. Szomorúan tudjuk azonban, hogy a történelem folyamán igen gyakran lankadt el a buzgalom, lohadt le a lelkesedés s bénultak meg a karok, melyek a Krisztus diadaláért küzdöttek. Ezért történt, hogy a keresztyénség életében, annyiszor csak a külső vár, a hitnek látható földi palotái, a templomok maradtak meg csupán, de beliil nem égett már a hitnek lángja, nem áramlott az aktiv hitélet új életet teremtő vérkeringése. S talán részben ez a körülmény is kényszerítette a róm. kath. egyházát öntudatlanul arra, hogy külsőleg, szervezetben oly hatalmas arányokban építse meg a maga egyháza palotáját. így legalább nem olyan könnyen vehetjük észre, ha néha-néha elalszik benne a lélek, kiég a belső tartalom. A palota, a fényes szervezet azért fenn­marad s a világ nem veszi oly könnyen észre a lelki apály sivár és üres korszakait. De mit tegyünk mi, a kiknek egész egyházi élete a lelkek öntudatos hitére, mint megannyi élő oszlopokra van felépítve ? így volt ez az őskeresztyén egyházban, így a reformáczió idejében s így kellene mindig lenni a kálvinizmus ideáljai szerint. A nagy újjászületések kora azonban néha aláhauyatlik s mi azt látjuk, hogy az egyházat tartó élő oszlopok egymás után dőlnek ki, ros­kadnak le, sőt nemzedékről nemzedékre mindig gyengébb formában cserélődnek ki? Mit tegyünk? Tradiczionális vallásosság, az egyházhoz való formai tartozás, a kormá­nyozható „tömeg" és „nyáj" a mi egyházunk életének biztosítására nem elég! Nekünk élő oszlopok kellenek és minden nemzedékben újak ós erősebbek, mert a lelki apályok s a hét szűk esztendők idejét mi nem sokáig bírjuk ki. Ezért örök küzdelem a keresztyénség leg­aktívabb öntudatosságot kívánó formájának, a kálviniz­musnak az élete. Nekünk a karácsony nemcsak a bol­dog pihenés, de a számadások s a jövőbe tekintés napja is. Mert a Krisztus születés ünnepe újra ós újra eljön, jeléül annak, hogy vele kezdődött, kezdődik és újúl meg ma is újra és újra a régi világ s a minden rendű és rangú pogányság legyőzésére megindított isteni küz­delem a világtörténelem folyásában. Sebestyén Jenő. A Kálvin-Szövetség 1912—13. évi életéből. — Titkári jelentés. — vn. Tagok száma. Segélyek, adományok. Örömmel lát­juk, hogy működésünk, ha néhány év elteltével, de mégis bizonyos méltánylásban és elismerésben részesül s így a keresztyénellenes sajtó elleni küzdelem tárgyá­ban az öt egyházkerülethez beadott memorandumunkat is nagy rokonszenvvel fogadták, sőt a dunamelléki egy­házkerület 300 K segítséget szavazott meg lapunk szá­mára, a tiszántúli egyházkerület pedig 200 K-t Szövet­ségünknek. De látjuk a fokozatos haladást abban is, hogy tagjaink száma meglehetősen szaporodott; így az alapító tagok sorába a lefolyt évben heten léptek be, nevezetesen kanyári Németh József miniszteri osztály­tanácsos, Förster Aurél orsz. képviselő, Kósa Zsigmond dr. budapesti gondnok, miniszteri tanácsos, Kókai Lajos könyvkereskedő, Kálmán Rudolf volt főispán, egyház­megyei gondnok, Szűcs Jenő fehérmegyei alispán és Mészöly Gáspár nyugalmazott nagykőrösi főgimn. tanár, így most alapító tagjainknak a száma 51-re emelkedett.

Next

/
Oldalképek
Tartalom