Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1913 (56. évfolyam, 1-51. szám)

1913-02-02 / 5. szám

jához (egyszerű lak indiánus elnevezés szerint), hogy elsőnek üdvözölje Woodrow Wiísont). így nem meglepő, hogy kicsiny volta mellett is rendkívül magas kulturális életnek középpontja Princeton, és még külső elevenségével is egyes napszakokban sűrű automobil-forgalmával — akár az Andrássy-útra emlékeztet. Theológiai főiskolájára nemcsak a konzervatiy elem (melynek szószólója), hanem az egész amerikai presbiteriánus egyház úgy tekint, mint vezető intézetre. Azonban úgy fogy a papiros a tollam alatt, Nagytiszteletű uram, hogy, ha biztosítani akarom következő leveleim számára is szerkesztői jóindulatát, el kell hagynom máskorra mindazt, a mit az egyetemről el lehetne mondani, — még a theológiaképzés jellemzését is el kell halasztanom és épen csak a theológiai főiskola külső fölszereléséről mondhatok el még egyet-mást. De ez a dnnamellékieket bizonyosan érdekli. Mellesleg megjegyezve, Nagytiszteletű uram, a P. E. I. L.-nak idecseppent néhány számából ujjongó szívvel olvastam, hogy az új Ráday-utczai épület milyen szépen szolgál a gyakorlatban. Miért, hogy nem állt már legalább három évvel ezelőtt, hogy legalább az utolsó évünket benne élvezhettük volna I Engem ugyan bőven kárpótol e veszteségért az itt töltött esztendőm. De a többiek, a kiknek életükben nem lesz más emlékük theológiai tanulmányaik környezetéről, mint az Oroszlán utczai czőtusok képe! Ha itt kiemelem a princetoni intézetnek egy-két vonását, melyben még a mi új épületünket is felülmúlja, nem azért teszem, mintha árnyékot akarnék vetni amazra. Hiszen, ha nekünk akkora anyagi erőforrásaink volnának, mint ennek a szemináriumnak, talán ennél is külömbet építenénk. De majd ha megint új hajlékot emel valamelyik kerületünk jövendő lelkészeinek kiképzésére, jó volna, ha a lehetőségekhez képest két elvet szem előtt tartana, a mely az amerikai theológiák és általában felső tanintézetek berendezésénél többek között érvényesülni szokott. Többről is szólhatnék, de legyen elég most ez a kettő. Először is a diákok lakása módot ad a zavartalan magányos munkára. Három külön épületben vagyunk elhelyezve (mindegyik három emeletes) az intézet tágas „campus"-án, melyen ezeken kivül még az előadótermek épülete (Stuart-Hali), kicsiny, csinos templom (Miller-Chapel), külön tornaépület (zeneterem is ebben van) és néhány tanári villa helyezkedik el. Egy-egy „dormitory"-ban 50—60 diáknak van szállása. Mindegyiknek külön szobája, sőt az újabban épített, illetve átalakított Hodge- és Alexander-Haliban külön dolgozó szobája és abból nyíló hálófülkéje van. A társas érintkezésre a kényelmes bőr- és hintaszékekkel felszerelt és folyóiratokkal jól ellátott társalgók szolgálnak minden épületben. S az egyes „lakosztályokban" is sűrű a baráti érintkezés. Azonban minden diák, ha akarja, többet lehet magányban, mint másokkal. Hogy miiyen nagyjelentőségű előny ez, azt nem kell bizonyítani. Meg van a nagy haszna az együttlakásnak is, tudom. A mi kevés rendszeretet például van bennem, azt jobbadán egykori lakótársam diktálta belém a Kálvin-téri coetusban. És ha parókhiáinkon a tiszteletes asszonyok meg vannak elégedve férjeik engedékeny természetével, azt is nem kis részben a theológiai együttlakás összeszoktató, másokért való önfegyelmezésre tanító hatásának köszönhetik. De utóvégre is, életünk nagy, döntő kihatású pillanatait a magányban éljük át. És kiváltképen a magány volt mindig nevelőanyja a vezetésre hivatottaknak, a látóknak, a prófétáknak és ugyebár a mi egyházaink élére ilyeneket óhajtunk? Elgondolkoztak e már, Nagy tiszteletű uram, az illetékesek azon, hogy ha valamelyik Timótheusunk szabad folyást akar engedni azoknak a lelki proczessusoknak, melyekből az Isten jövendő szolgája kibontakozhatok, hát akkor az intézet falai közül ki kell menekülnie — a Gellérthegyre, mert az a legközelebbi hely, hol egyedül lehet? Tanulni, dolgozni még lehet mások között. De egy jövendő, munkás, nagy hivatásra készülni nem lehet olyan perczek és órák nélkül, melyekben Istenen kívül senki sem lát, sem hall bennünket. Egy másik követésre méltó sajátsága az itteni diákélet külső berendezésének az, hogy télen-nyáron buzgón folyik a testedző játék és sport. A leghidegebb téli napokon is, ha csak hó, eső, vagy sár nincs, felveri a környéket az ingre vetkőzött labdarúgók zaja. (Kiabálni, úgy látszik, még a rézbőrű elődöktől tanultak meg az ifjak. Hosszú folyosóinkon is nem egyszer végigrivalg a delawarok harczi üvöltésének egy-egy elkésett visszhangja.) Pedig a játszók jó része túl van már a 25-dik éven ! Az épületek között ós körül elterülő „campus" széles pázsitján azonban úgy elhenteregnek a labda után, hogy odahaza tán már a VI. osztályú gimnazista is „méltóságán" alul valónak tartaná. Négy jó tenniszpálya, az állandóan nyitott tornaterem szerei nyújtanak további alkalmat arra, hogy „lyukas óráiban" megdolgoztassa a diák tüdejét és izmait. Meg is látszik rajtuk. Azután meg bőven megfogadják azt a tanácsot, melyet egy jellegzetes amerikai író „a tevékeny élet győzelmeire" ad többek között útmutatásul: „Próbáld meg, mit tehet számodra a víz, kívül is, belül is alkalmazva." A „domitory"-k edző zuhanyfürdői sok télikabátkoptatást és meghűlést takarítanak meg. De hogy előrebocsátott óvásom mellett is úgy ne lássék, mintha a magam „alma mater"-ének rovására hálátlanul dicsérném az idegent, megemlítem a princetoni intézet egy nagy hiányát is : nincsen konviktusa;

a hol maga láthatná el valamennyi diákját. A Ráday-utczai háznak pedig bizonyára ez a legkiválóbb vonása. Hogy milyen ügyes módon szerez a diákság kárpótlást ezért a hiányért és a diákélet egyéb jellegzetes sajátságairól, majd legközelebb bátorkódon) írni. Az intézet theológiai irányáról, tanárairól, működéséről pedig még később. Talán máris visszaéltem Nagy tiszteletű uram szerkesztői készségével, a mit köszönve maradok kiváló tisztelettel: ifj. Victor János.