Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1913 (56. évfolyam, 1-51. szám)

1913-11-16 / 46. szám

ingyenes lelkészképzésnek, gyakorlati lelkészszemináriumnak, a protestáns sajtóirodának és a prot. sajtó szervezésének a gondolata. Református körben felvetődött a Protestáns Szövetség, a Horvai-féle reformácziói emlékműnek egészben való megalkotása és a Kálvin-téren való felállítása, az egyetemes egyházfenntartó-alap létesítése, az 1848 : XX. alapján a protestáns egyház dotácziójának megoldása, a Kálvineum teljes kiépítése, a protestáns unió, az egyetemes ref. és prot. világszövetség eszméje! Ide iktatjuk még mi a Budapesten létesítendő hatalmas protestáns főiskolai otthonnak (benne egyetemes theol. szemináriummal) a gondolatát is. A sok közül válassza ki a hazai protestántizmus a legnagyobbat, a legnemesebbet és legszükségesebbet és valósítsa meg alkotóerejének teljességével 1 TÁRCZA. Claparéde Sándor. Egy éve a felesége nevét, most az övét is gyászkeretbe foglaltuk. Szinte megremeg a kezünk. Szívünket valami titkos mélységű fájdalom szorítja össze. Szemünkbe könnyek tolulnak, mintha egyik testvérünket vesztettük volna el benne. Egyre-másra veszítjük igazi nagy barátainkat. Olyan kevesen vannak, hogy szinte az ujjainkon is megszámlálhatjuk Őket s azok is egymás után hagynak itt minket. Claparédené után az ősz Mathews, ő utána Claparéde Sándor! Szinte félve gondolunk reá: maradtak-e még? De ha nem maradnának is, erős lélekkel hisszük, hogy Az, a ki őket nekünk adta, támaszt helyükbe másokat, kihűlt szívük helyett más szíveket gyújt lángra! Valóban csodálatos: hogyan intézi az Isten a mi árva nemzetünk és sokat szenvedett egyházunk sorsát. Testvér nélkül állunk a világon. A mi sorainkat is testvértelen viszályok, gyűlölködések gyöngítik, pusztítják, szinte egy ezredév óta. Úgy látszik, nagy hivatást tűzött nemzetünk és annak sorsával szorosan egybeforrt egyházunk elé az Örökkévaló, mert nem hagy elveszni minket! Többször hívta már vissza nemzetünket a sir széléről. Évszázados harczokban megritkult sorainkat benépesítette. Támaszt számunkra az idegenben is izzó lelkű, áldozatkész barátokat. Különös is ez a magyar föld . . . Ha idegen ember ismeri meg vérrel áztatott rögeinek vagy e rögök megvédéséért hittel és vérrel áldozó egyházunk történetét, még jobban megszereti azt, mint mi magunk! így támadnak az idegenekből lánglelkű költőink, nagy íróink, tudósaink, államférfiaink, hadvezéreink, barátaink, pártfogóink. A mi megszentelt fájdalmunk az ő fájdalmuk, a mi vágyaink az ő vágyaik, a mi hazánk az ő hazájuk lesz! Fényes bizonysága ennek Claparéde Sándor élete is. De az ő élete még csodálatosabb példája az Isten kifürkészhetetlen gondviselésének. Beigazolódott rajta is, meg rajongásig szeretett feleségén is, a mit Ézsaiásnál olvasunk: „A mily igen távol az ég a földtől: oly igen távol vágynák az én útaim a ti útaitoktól és az én gondolataim a ti gondolataitoktól" (55 : 9). Mindkettőnek az útja máskép indul. Az egyiket szíve vágya elviszi északra. Művészi vágyak vezérlik. Az Isten csodás módon elvezérli nyugatra; oda, a honnan negyedfélszázaddal ezelőtt világosság áradt keletre, nyugatra egyaránt. A művészi vágyakozású lelket alázatos keresztyén lélekké magasztosítja. A másik a természet titkos műhelyében búvárkodik. Isten visszavezérli őt ároni tisztet viselő apáinak szent légkörébe: egyházának, meg magyar ref. egyházunknak ébresztgető leikévé teszi. Gyermekkorában talán mitsem hall Magyarországról. Lelke talán visszavágyik nyugatra, az ősi hazába, honnan hugonotta ősei elszakadtak. Isten összefűzi a szívét egy másikkal és nyugat helyett keletre fordítja. A mi keleti országunk kezd második hazája lenni. Ezért kezd lelkesedni, lángolni, egyre magasabbra csapó lánggal. Fényénél meglátjuk újra azt a sziklán épült nyugati várost, honnan mi hozzánk is átragyogott a fény, átáradt az erő századokkal ezelőtt. A szeretet lángjaiban mind erősebben eggyé kezd forrni a lelkünk az ott lakókéval. Nagyobb zarándokcsapat kél útra tőlünk. A Szt. Péter-kathedrálisban fölcsendül az első magyar zsoltár, fölszáll az Istenhez az első magyar imádság. Az Auditórium ősi bolthajtásai, a melyek a világ minden tájáról összesereglett tanítványokat oktató Kálvin szavait hallgatták egykor, százados küzdelmeink, szenvedéseink szavait visszhangozzák. Ott születik meg a vágy többek lelkében, hogy közelebbről megismerjenek minket. Csakugyan jönnek is, előbb egyenkint, majd csoportosan. Fiaink is útrakelnek hozzájuk. Szinte megelevenednek a régi, nagy idők. íme, az Isten útjai, az Isten gondolatai . . . Az öröm hangjaiba egyszerre beleszól a bánat hangja: Meghalt Claparédené. Az ő szívén keresztül találkoztak a genfiek mi velünk, íélve kérdezzük: nem szűnik-e meg minden? — Nem! A hangosan dobogó szív szerepe a néma sírra hárul. Az kapcsolja még erősebb : igazán holtig tartó kötelékkel hozzánk ki legtöbbet vesztett benne. A temetésen — nagy fájdalmamra—nem lehettem jelen. Mint azok egyike, a kik legközelebb álltak a gyászoló férj szívéhez, a legtöbbet érintkeztek, a legtöbbet leveleztek, a legtöbb szép tervet szőtték hazánk, egyházunk nagy barátjával, a temetés után felkerestem egy barátommal. Megemlítettem néki, hogy az elhunytról írt soraimban annak a reményünknek adtam kifejezést, hogy felesége szíve helyett a sírhalma fűzi ezentúl hozzánk s a sír bizonyára ép oly erős lesz, mint az a nemes szív volt . . . Sírva átölelt, megcsókolt. . . Azokban a könnycseppekben, abban a csókban benne volt a felelet, hogy — még erősebben . . .