Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1913 (56. évfolyam, 1-51. szám)

1913-11-09 / 45. szám

zetek figyelmét újra magunkra vonni s támogatást nyerni tőlük a lelkészképzés érdekében. Lépésről lépésre kötözgetjük továbbra is ezeket a szálakat külföldi testvéreinkkel s miután ezt az évet lefoglalta amúgy is az aberdeeni gyűlés, a Hollandiából ez évben meghívott Bavinck és Vischer professzorokat pedig otthontartotta Hollandia szabadságünnepe, jövőre reméljük mégis, hogy itt láthatjuk őket és a holland nemzettel, a melynek annyit köszönhetünk, felújíthatjuk a melegebb érintkezést. És ezen a helyen ne feledkezzünk meg Claparéde Sándorról sem, a ki feleségének elbúnyta után még nagyobb erővel s még melegebb szívvel fogta fel a magyar kálvinisták ügyét. Ha láttuk azt, hogy felesége életében igazi barátunk volt, most éreznünk kell, hogy e nemeslelkű asszonynak kihűlt szive és az a Farkas-réti temetőben domboruló sír egészen a mienkké tette Claparédet.* A nyár folyamán Denkinger genfi lelkészt hozta magával hazánkba s visszatérve hazájába, a legelterjedtebb genfi református hetilapban, a Semaine Religieuseben külön mellékletben ismerteti a magyar ref. egyház dolgait. íme, a Kálvin-jubileum óta rövid négy év alatt is mennyit haladtunk s Európának mennyi helyén szereztünk jó barátokat, úgy hogy a fejlődésnek s külföldi testvéreink támogatásának olyan perspektívája nyílik meg előttünk, a mely kiszámíthatatlan áldásos következményeket rejt magában. Meg kell még említenünk, hogy az Aberdeenbe kiutazók útiköltségéhez névtelen adakozó 400 K-t, Andrássy Kálmán lelkész és a buji egyházközség 10—10 K-t adtak, a mivel háromnak nyújthattunk pótlást az útiköltséghez. {phz.) TÁRCZA. Halottak napján. Megint elégettek milliókra menő gyertyát a temetőkben s újra felhalmozták virágokkal, drágábbnál drágább — de azért nem sajátkezűleg készített, hanem mások által csináltatott — koszorúkkal a sírhalmokat. A szolgák, a komornák, a Pompes Funébres díszmagyaros emberek megint ott töltötték a temetőben, a kiczifrázott sírok körül a napot és a közönség megint tolongott bámulni a parádét. Ez az igazi képe a halottak estéjének. Pogány korszakból reánk maradt, sablonos, a világnak tetszelgő áldozás. A tüzek felgyúlnak, mint hajdan a pogány oltárokon s nézik az emberek a fogyó gyertyákat legtöbbször öntudatlanul, sokszor pedig vidám diskurzusok között. Ugyan kinek használ ez a szertelen kultusz? A halottaknak, a kik átmentek az örök^életbe, semmi esetre sem, az élőknek még kevésbbé, legfellebb a gyertyagyárosoknak ós koszorúgyártóknak és annak a pár falunak, a melyik erre az alkalomra várva, holdszámra termeli a főváros környékén a fehér őszirózsákat * E jelentés még október 18-án terjesztetett elő. Szerk. s eltölti vele a piaczokat. Ennyi szocziális érdeme tehát mégis volna a parádénak ?! És ezt a kultuszt divatból a kálvinisták is bevették és gyakorolják, de azt sem tudják, miért. Hiszen a kedves halottakról, a kiknek elmúlásukért vérzik szívünk, állandóan emlékezünk és a szeretet hozza magával,' hogy sírjaikat gondozzuk, ápoljuk, pázsittal és virággal beültetjük. Sőt az sem kárhoztatandó, ha halottak napján elzarándoklunk ezekhez a sírokhoz és letesszük emlékezésünk virágait vagy koszorúját. Ideális, szép dolog, mikor a temető Őszi hervadáskor virágba öltözik. De óvakodnunk kellene a szertelenségtöl s a pazar sírdíszitésektöl, a melyeknek látása komolyan, mélyen érző emberekben sokszor inkább mosolyt vagy bosszankodást csal ki. Emlékezzünk meg a nagyokról, a nemzetért, a közért dolgozókról is és vezessük oda a fiatalságot, a népet ezek sírjához, hogy okuljanak, tanuljanak, lelkesedjenek nagy nemzet- és néperősítő tettekre! Mindez helyén van, mert a lélek és a szív legszentebb érzéseit váltja ki. De, a míg évenként 80,000 tüdővészes pusztul el e szörnyű betegségben, a míg ezer sebből vérzik az ország, árvíz pusztítja el az év reménységét, háború teszi tönkre a gazdasági helyzetet: nincs jogunk a túlzott, hiú, pazarló temetési és temetői parádéra. Ez évben a közélet két nagy embere, a református Vámbéry Ármin és a róm. katholikus Teleki Géza gróf rendelte el, hogy temetése egyszerű legyen. Hassanak e példák és gondolkozzunk már egyszer azon, hogy mi mindent létesíthetnénk az élőknek a halottak napján elégett és elhervadó százezreken ? ! Bizony létesíthetnénk újabb és újabb árvaházakat s megmenthetnénk az özvegyek, elhagyottak és betegek ezreit a nyomorúságtól. Rómában az Arcikonfraternita Delle Morte-rend legalább a Campagna temetetlen, láztól elhalt halottjainak eltemetéséről gondoskodik. Előkelő urak, orvosok, ügyvédek, dámák tagjai e rendnek s fekete kappáikban, melyen csak a szemnek van megfelelő nyílás, nemes szívvel végeznek szép szocziális munkát a szegények ingyenes gyógykezelésével és eltemetésével. Legalább efféle intézményt teremthetnénk az elégett gyertyák árából. A Kerepesi-temetőben bámészkodó, közönyös, parádét látni tolongó tömeg között haladva, egyszer csak egy hang üti meg fülemet . . . míg imádkoztok, máris bűnt követtek el — hallatszik a beszéd —, mert csak lemorzsoljátok, hogy „Szenteltessék meg a Te neved" ós megtagadjátok az Atyát, a mikor dorbézoltok, mulatoztok s az ördögnek áldoztok, elmondjátok talán napról napra, hogy ,,légyen meg a Te akaratod" — és nem teljesítitek az Atya akaratát. Mi az Atya akarata? Az, hogy az Ő gyermekei legyetek és nem akartok azokká lenni, pedig előttünk áll a Megváltó példája, a ki az „út, igazság és élet". Nem mindenki megyen be az örökéletbe, a ki elmondja, hogy „Uram, uram", hanem az, a ki követi Öt a keskeny úton. Két út van előttünk, az egyik széles, bűnökkel kirakva, a másik szoros út tele szenvedéssel, de a ki végig megmarad, az üdvözül . .