Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1913 (56. évfolyam, 1-51. szám)

1913-10-05 / 40. szám

VISSZAPILLANTÁS. Nem veszi senki rossz néven tőlünk, ha most e reánk nézve nem jelentéktelen évfordulón ezen a helyen írunk néhány sort magunkról, illetőleg lapunkról. A mult év 40-ik számával kezdte meg a mostani szerkesztőség munkáját. Lehetetlen hát, liogy ne halljuk a bensőnkben felkelő szózatot, a mely a reánk bízottakra nézve számadásra hív fel bennünket. Nagy és kiváló elődök nyomdokaiba léptünk. Hogy csak egyről szóljunk : most készülünk megemlékezni arról a férfiúról, a ki ezelőtt 30 évvel költözött el abból a régi házból, a mely nagy alkotások és ezek között a mi lapunk születésének is színhelye volt. Török Pál és az ő munkatársai hatalmas alkotásokban testet öltött eszméinek orgánuma volt ez az újság, kiáltó, ébresztő szózat a nagy pusztaságban. Ennek a lapnak van története, egymás után sorakozó évfolyamai nem jelentéktelen források egyházunk ama korszakának történetére nézve, a melynek a szervezetlenségből való kiemelkedés, az egyesülés, a benső építés utáni kiolthatatlan vágyakozás volt főjellemvonása. Kell-e mondanunk, hogy igyekeztünk hívek maradni ehhez a nagy hagyományhoz ? A rendelkezésünkre álló idő és eszközökhöz képest igyekeztünk feltárni azokat, a melyek a mi egyházi életünkben még kiáltó hiányosságok és rámutatni azokra a dolgokra, a melyek ennek fellendítésére, a nagy problémák igazi megoldására immár elodázhatlanok. Ez a lap sohasem volt „hivatalos lap", nem is úgy született, mint ennek avagy amannak a kerületnek lapja • a magyar protestáns egyházé és iskoláé volt, hiszen az egyházéi voltak azok, a kik megindították és mindazok, a kik egymás kezéből a zászlót átvették. Egy év óta a Kálvin-Szövetség tulajdona ez az újság. Tehát most is az egyházé. Mert az egyházé ez a Szövetség, ennek méhéből született és nem akar más lenni, mint hűséges gyermeke a Krisztus magyar prot. egyházának és nem akar másról tudni, mást cselekedni, mint azt, a mi annak igazi békességére és építésére szolgál. Igazán nem lehet czélunk, hogy most mindenféle nagyon közelfekvő és már többször elmondott érveket hozzunk fel a Kálvin-Szövetség szükségessége mellett. Csak egyszerűen azt mondjuk, hogy ha még nem volna meg, holnap kellene megalkotnunk ezt. De a mire itt különös hangsúlyt óhajtunk helyezni az, hogy ez a Szövetség, ennek programmja, törekvése és eddigi munkája valóban nem méltatlan ennek a lapnak nagy tradiczióihoz. A protestantizmus és közelebbről a kálvinizmus nagy elve: az egyháznak úntalan meg kell újulnia. Ezt a sokszor félreértett és tévesen magyarázott jeligét óhajtja a Kálvin-Szövetség ós ennek organuma a maga valódi értelmében szüntelen szem előtt tartani. És a ki csak felszínesen is vizsgálja a mi egyházunk életét, könnyen reábukkanhat arra a nagy igazságra, hogy erre a nagy benső reformáczióra a mi egyházunknak most ezekben az időkben égető szüksége van. A falak sok helyen repedeznek, roskadoznak. A törvény revízió, az adminisztrálás, mindenféle segélyezés, külső építkezés vakolata csak a külső repedéseket tünteti el a vizsgálódó előtt. Gyökeres benső erősítésre van szükség a régi alapon. És így a mi egyházunkon belül van nekünk nagy * szükségünk „szabadkőművesekre" : az önkéntes, lángoló hitű, áldozatkész, fáradhatlan építők, segítőtársak százaira, ezreire. Mi lelkészek, tanárok önmagunk alatt vágnánk a fát, ha nem keresnénk az egyháztársadalmi, szorosabb egyesülést a világiakkal és viszont az egyházukat igazán szerető világiaknak is be kell látniok, hogy számukra bőséges munkatér nyílik azokon a mezőkön, a melyre a Kálvin-Szövetség, illetőleg eunek sajtóorganuma a közegyház javára reámutat. Sajnos, hogy olyan sokan vonogatják magukat, sajnos, hogy sokan a legnemesebb intencziókat is félreértik. Vádolták és vádolják a Kálvin-Szövetséget és e lapot „reakcziós" hajlamokkal. Valaki, legutóbb a lelkészek kongresszusán is ezzel a jelzővel illette Szövetségünket. Nem tartjuk kompetensnek az illetőt véleményezésre, hiszen ő az iránt sem viseltetik kíméletes véleménnyel, mint ennek nagyon tapintatlanul kifejezést is adott, a kinek nevét ez az egyháztársadalmi szövetkezés hordozza. De hát nyugodt lélekkel és jó lelkiismerettel viseljük e kellemetlen hangzóan jelzőt oly értelemben, hogy reagálunk minden olyan törekvésre, a mely hangzatos üres jelszavak kíséretében a mi evangéliumi egyházunk alapjainak szétmálasztását czélozza. És szabad legyen most a visszapillantás során hivatkozunk még arra, hogy igyekeztünk hívek lenni ahhoz a nagy jelszóhoz, a mely e lap legeslegelső számának egyik legfőbb ékessége volt: „az igazságot szeretetben". Talán nem tévedünk, ha mondjuk, hogy most a forrongások, disputák, induló reformmozgalmak közepette a lelkek túlérzékenyek. Nem akarunk másnak prédikálni, csak magunkra nézve igyekszünk alkalmazni a fenti fenséges kánont. A nagy kanczellár sokszor éles szavakkal ítélte el a sajtót, mondván, hogy ez sok rossznak, galibának szülője. Nem tudom nincs-e sokszor így nálunk is. Sok keserűség, munkakedvszegés maradna el, ha ittott egy-egy olyan czikk a papírkosárba vándorolna, a mely a meg nem értés és az ev. munkákhoz méltatlan szeretetlenség jegyében született és csak ama bizonyos „furor" szítására szolgál. Összefoglaljuk a mondottakat. Igyekeztünk e tisztes múltú laphoz és a nagy ügyekhez, a melyeknek eleitől kezdve szolgálatában állt, méltóan dolgozni. Akartunk ezeknek sok jó barátot szerezni. Tudjuk, hogy sokban még legjobb barátaink előtt is könnyűeknek találtattunk. Szolgáljon mentségünkre az is, hogy nem szentelhetjük e nagy felelősséggel járó munkára egész időnket; de azt mondhatjuk, hogy adtunk ebből annyit, a mennyit csak lehetett. Az új munkaévbe nem lankadó munka-