Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1913 (56. évfolyam, 1-51. szám)

1913-09-14 / 37. szám

érheti el azt ós az életben a fődolog nem a czél, hanem a küzdelem." Nekünk is van czélunk ! Ne riadjunk vissza hát a küzdelemtől! Építsük ki az 1848:XX. t.-cz. szelleméhez méltó protestáns egyházpolitikát és küzdjünk érte addig, a míg — diadalt arat! V. J. A szegény reformátusság. — Levél a szerkesztőhöz. — Egy kicsiny társaságban, mely egy nyugalmazott egyetemi tanár, továbbá közéletünknek egyik legkiválóbb — klerikálisnak tisztelt — akadémikusa és e sorok írójából állott, vallási kérdésekről folyt a tárgyalás. Nevezetesen az a nem igen méltatott téma került szóba, van-e a vallásnak közvetlen befolyása is az egyénnek, a felekezet tagjainak gazdasági boldogulására? A társaság két katholikus tagja ezt nemcsak állította, hanem a keresztyén felekezetek között nyíltan és határozottan a reformátusoknak ítélte oda a pálmát. A nemzeti életből vett példákkal igazolták, hogy a katholikusok kevésbbé előrelátók, kevésbbé takarékosak, mint reformált testvéreik, a kik többet és okosabban foglalkoznak földi dolgaikkal. Nem ismerhettem el, hogy igazuk lenne. Hisz a puritán ideál, az egyszerűség szeretete, mely várt volna a gazdasági életben és így a boldogulás feltétele, kiveszőben van, sőt sokfelé már ki is veszett közülünk. Pedig emlékezem reá, hogy évek előtt egy tudós és egy gazda barátom, szintén katholikus hiten lévők, azt is állították, hogy a községi gulyáról meg tudják mondani, milyen hiten van a falu népe ? A reformátusok marhái jobb karban, élhetőbb állapotban szoktak lenni, mint az ő felekezetükön, a katholikus hiten levőké. Ez talán onnan eredhetne, ha igaz volna, hogy a lelkiekben rájuk rótt felelősségérzet nyilvánul a gazdasági életben is, gondoltam magamban. Czáfolni azonban a jóakaratú állításokat erősen nem igyekeztem. Meghozta a czáfolatot maga az élet. Thirring Gusztávnak, a fővárosi statisztikai hivatal hangyaszorgalmú igazgatójának értekezése került újból kezembe a budapesti lakásviszonyokról. Ebben érdekesen van feltüntetve az, miként tagozódik a főváros népessége felekezet, lakás és így vagyon szerint is. Az eredmény reánk reformátusokra épen nem kedvező. Ha ugyanis a vagyoni helyzet megítélésénél a lakást vesszük kritériumul — a mi talán nem is helytelen — akkor legjobb helyzetben vannak az imént még szegény zsidók, a kiknek 27"7°/<ra

lakik ötszobás vagy ennél is nagyobb lakásokban. A keresztyének közül csak 10% viszi idáig. Kicsiny, egyszobás lakással a zsidóknak csak 23,

6°/u-a kénytelen beérni, míg az evangélikusoknak 46'7%"a

i a katholikusoknak pedig 60'3%-a jut e kategóriába. Legrosszabbul állanak a reformátusok, a kiknek közel fí20

lo

-a szorul egy szobába. Politikusaink állítása tehát legalább a fővárosra nézve nem áll. Nem kívánom itt tovább fejtegetni, vájjon ez nem specziális okok eredménye-e, melyek csak a fővárosban hatnak? Ilyenül lehetne elfogadni azt, hogy református atyánkfiainak nem kis részé a közel falvak szegényebb rétegeiből került be s a nagyiparhoz, kereskedéshez és spekuláczióhoz —- a miből például a zsidók a nagy vagyont szerzik — nem igen hajlik és ért, természetes tehát, ha kislakásokba szorul. Lehet természetes, de engem mégis bánt. Szeretnék segíteni rajta, mert tudom, hogy ha nem is a túl bőség, a nagy vagyon, hanem a tűrhető jólét rendesén kedvez a morálnak, talán a vallásosságnak is. Meg kellene állapítani, mi volna a segítés módja. Nehéz dolog. Egyetlen csapásra menni nem is fog. Csak kitartó, szívós és okos munkával érhetünk el valamit. Szinte teljesen új gondolat a legtöbbek előtt, hogy a főváros református népét szocziális és gazdasági intézmények segítségével lehetne, sőt kellene emelni és szervezni. Pedig lám az a 61'9% eléggé érthetően beszél azoknak, a kiknek szíve még el nem fásult. A színmagyar reformátusság, mint a magyar főváros legalsóbb küzdő és dolgozó rétege! Ez tán még sem nemzeti érdek. Ha van zsidó kézmű- és földműves-egyesület, ha a katholikus szervezkedés napról-napra erősebb, öntudatosabb és hatalmasabb lesz, eljött talán az ideje annak, hogy egyebek mellett igazán törődjünk azokkal a nagy feladatokkal, melyeket a haladó kor szül és ró reánk. Ha azon a czímen követelünk milliókat az államtól, mert reformátusok vagyunk, illik, hogy azok is legyünk. De ez nem áll, ha reformátusoknak kereszteltek is bennünket, és nem tanítottak meg dolgozni azokért a kálvinista érdekekért, a mely'ek nemzeti érdekek is egyszersmind. Valahányszor a klerikális törekvések elleni harczról s a katholikusokkal szemben konstatálható térvesztésről hallok, mindig felmerül előttem a kérdés, nem mi vagyunk-e mind ebben a bűnösök? Erősebb hittel, kiépítettebb szervezet mellett, gondolva az egyénnek azzal a szükségeivel is, melyek a társadalmi együttélésből erednek, orvosolva a szocziális bajokat, melyeknek hatása alatt áll az egyén törekvéseivel és erkölcseivel együtt, nagyobb ellenséggel is megküzdhetnénk, mint a klerikális reakczió. Hisz ezek az idők a protestáns nemzetek vezetése alatt állanak, miként van mégis, hogy mi hódítás helyett tért veszítünk? Talán a Kálvin-Szövetség reá érne, hogy egyebek mellett foglalkoznék azzal, miként lehetne a gazdasági szervezkedésnek meglevő csíráit tovább fejlesztve, az emelkedést biztosítani.* A bolgár kertészeti iskolába liúk elhelyezése s az iparos tanoncz-otthon új jmutatás, szeren* A fővárosi hívek gondozásának felkarolásával már többször foglalkozott a Kálvin-Szövetség s a budapesti presbitériumhoz emlékiratot intézett a külterületeken emelendő munkásotthonok iránt, a mely egyedüli módja a hívek összeszedésének, lelki és gazdasági erősítésének. Szerk