Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1913 (56. évfolyam, 1-51. szám)

1913-08-03 / 31. szám

előttük helyesnek látszik — Azt, a ki nélkül nincs élet: Krisztust. Pál apostol nem hagyta ki a számításból, sőt ő formulázta a keresztyén élet eme nagy törvényét: „A kinél van a Fiú, annak van élete, a kinél nincs az Istennek Fia, nincsen annak élete". Krisztus az élet forrása a lelki világban ! Ez különbözteti meg Krisztust minden vallásalapítótól. Ezért nincs semmi hasonlatosság a keresztyén vallás és más vallások között. Ezért marad az egyes keresztyén, de a keresztyén egyházak életének is vagy-vagy kérdése Krisztus. Minden, de minden e földi életben — bármilyen tetszetős, kívánatos, édes és jó legyen is — a halálra menő útra visz, ha Krisztus nélkül járunk. Páltól — Ágostonig, Kálvintól — Bodelschwingig Ő vezette az igazakat, a szenteket az életre menő útra. Ma is, minket is 0 vezet. De régi igazság! Csakhogy a legnagyobb igazságokat vesszük legkönynyebben. Ha Istennek szent Lelke nem úgy ragad is meg bennünket, mint Pált, hogy a mi megtérésünk, az életre menő útra való lépésünk idejéről számot adni nem tudunk: ne gondoljuk, hogy a Lélek nem munkálkodik, munkáikodhatik bennünk. Oh, hányszor nem úgy vitetünk át — Isten kegyelméből a Krisztus által foglyul ejtetvén — a halálra menő útról az életre menő útra — a Szentírás nyelvén: „halálból az életre" —, hogy az ember azt eszébe vehetné! Talán az életre menő úton való előhaladásunk, keresztyén életünk fejlődésének is ez lesz a módja: „először a szár, azután a fej, azután a gabona a fejben". Vajha mindnyájunk életében így lenne és a szív teljességéből énekelhetné szánk: „Olykor sötét, bús éjszakán, Olykor Éden virulatán, Habzó vizén, bősz ár felett Kezével 0 maga vezet..." Marjay Károly. FELELET A VÁLASZRA. Nt. Haypál Benő úr felelve e Lap 29-ik számában a 26-ik számban megjelent czikkemre, védelmébe veszi a Bibliás szabadkőműves íróját s azt állítva, hogy a füzetet épen nem, vagy csak felületesen olvastam, kijelenti, hogy a Galilei-Kör és a Világ nem a szabadkőművesség alkotása, a bizonyítással azonban adós marad. Utal a kőművesség jótékony tevékenységére, védi az iskolák államosítására való törekvést s felhoz többeket, a kik kálvinisták és lelkes szabadkőművesek is lehettek s arra a következtetésre jut, hogy az áldozóan szerető és önzetlenül munkáló léleknek nem meddő ott az élet s annak kebelében is lehet szilárd köveket faragni a jövő számára kálvinista szempontból. Aczél Gáspárt csak Máté evangéliumának XVIII. 15—17. verseivel védi. Ez egy kissé kétes értékű védelem, hisz' a 17-ik vers azt mondja, hogy a vétekben megátalkodott atyánkfia legyen előttünk olyan, mint a pogány vayy fukar. De a pogány bizonyára nem alkalmas arra, hogy református főgimnáziumban akár példájával, akár tanításával mételyezze az ifjúságot. Mi is csak ezt állítjuk. De mi ebben a tekintetben Haypál Benő úr nézete? Tagadja-e, hogy Aczél Gáspár a páholyok támogatása nélkül megírta volna munkáját, hiszi-e, hogy füzetének czélja más volt, mint híveket szerezni annak a bűnös, romboló irányzatnak, mely vallás- és hazaszeretet nélkül akarja boldogítani (?) a nemzeteket s a mely irány sajnosan nagy tért hódított nálunk is a szabadkőművességnél s meghamísítá annak eredeti czélját és rendeltetését? E kérdéseket Haypál Benő úr, bennünket támadva és korrigálva, nem teheti egyszerűen ad acta, hisz egy darabja ez is a szabadkőműves életnek, melyet véd és értékesnek tart, de fontos a kálvinizmus szempontjából is. Ha egyébként válaszát figyelemmel olvassuk, kiderül, hogy a leglényegesebb és legsujtóbb vádakat megerőtleníteni nem is törekszik s mindössze azt hirdeti, hogy az ördög nem olyan fekete, mint a milyenre festik és vannak becsületes szándékú és jó indulatú szabadkőművesek is. Tudjuk; de azért az iskolák államosítását felekezeti szempontból sem az erő jelének, sem pedig jövőnket illetőleg üdvösnek nem tarthatjuk. Az iskolák rohamos államosítása, vagy évi segítséggel az államtól való függővé tétele kényelmes lehet az iskolafenntartóknak s azoknak a tanítóknak és tanároknak, a kik e réven jobb és biztosabb álláshoz jutnak, de egészen bizonyos, hogy kár és veszteség a felekezetnek. Hanyatló erőtlenséget jelent s a kálvinizmus elhalványulásához vezet. Elismerem azonban, hogy e nagy kérdést rövid hírlapi czikkekkel eldönteni nem igen lehet. Ép ezért oda fogok törekedni, hogy e vitás kérdés illetékes helyen beható vita tárgyává tétessék. De nemcsak rajtam áll, hogy ez sikerüljön. Arra a vádra, hogy a Bibliás Szabadkőművest nem is olvastam, felelni kár volna. Ha vettem magamnak azt a fáradságot, hogy róla írjak, erkölcsi lehetetlenség az, mit Haypál Benő úr állít. A mit a védelmezett füzet Krisztusról mond, nagyon szép dolog, nem is tagadom, hogy iránya békítő, előttem azonban nála — ezt tán nem veszi rosz néven Haypál Benő úr — nagyobb tekintély Pál apostol, a ki a korinthusiaknak azt köti lelkére, hogy vigyázzanak, mert ha az értelmesek leülnek a bálványos templomokban, ez példa és bátorítás lehet az erőtlen lelkiismeretűeknek pogány cselekvésekre.* Ettől féltem én a magyar református egyházat és a leghivatottabbak tudják, hogy nem is ok nélkül. Nem bírom elképzelni, hogy lehet valaki hivatása szentségétől áthatott komoly egyházi férfiú, ha jól érzi magát olyan körben, a hol a vallásnak ugyan csekély becse van, sőt a hol a tagoknak nem legkisebb jelentőségű része nyíltan a szabad gondolat, vagyis az Istentagadás szolgálatá* Kor. I. levél 8. 10.