Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1913 (56. évfolyam, 1-51. szám)

1913-07-20 / 29. szám

ébresztgessen, keltegessen és a presbiteri világ áldásthozó testvéri közösségébe vezéreljen minket. Azt, hogy az ő látogatásai olyanok voltak, mint valamikor Pál apostoléi: élet támadt, áldás fakadt a nyomukban. A személyiségében revelácziószerüleg hatott reánk. Reámutathattunk lelkészeink előtt arra, hogy nézzétek ezt az aggastyánt: hogy szivén viseli ez egyházunk sorsát; hogy fárad, hogy dolgozik érte! Hogyne kellene nekünk is vállvetve munkához látnunk! Azután Isten áldását kértem élte alkonyára. Nem is tudtam, hogy búcsúbeszédet mondok ... 0 érezte, tudta. Fölállt s mintha rólunk is végrendelkezni akart volna: segítőtársának, leendő utódának, dr. Shawnak meleg szeretetébe ajánlott minket, őt pedig a miénkbe. Mint egykor Jézus tette : „íme a te anyád" . . . „íme a te fiad" ... Dr. Shaw is szólt néhány szót. Szavaiból kiérzett, hogy vállalja a nehéz örökséget. Volt egy nagy államférfi — mondotta —, Gladstone volt. Úgy hívták, a „nagy Öreg ember". A presbiteri világnak is van egy ilyen „nagy öreg embere" : dr. Mathews. Az ő nagy alkotásairól a késő évtizedek is beszélni fognak. S most következett az összejövetel örökre feledhetetlen része. Fölállt a „nagy öreg ember". Imára kulcsolta a kezeit. S imádkozott értünk, magyarokért, egyházunkért, annak ébredéséért, jövendőjéért. Úgy éreztük, mintha templommá változott volna körülöttünk a hely ... Az ő szemei is, a mi szemeink is megnedvesedtek, miként most, a mikor ezeket a sorokat írom . . . Csak akkor éreztük igazán, hogy valóban úgy szeret minket ez a csodálatos nagy ember, mint az édes apa, édes anya a legkisebb gyermekét. Utolsó imádsága is ezért a legkisebb gyermekéért fakad föl nagy szivéből . . . Nem tud elbúcsúzni tőle, míg nem talál valakit, kinek szívébe zárhatja . . . Meghatoitan távoztunk onnan, mint egy feledhetetlen istentiszteletről . . . Még egyszer találkoztunk vele: a berekesztő estélyen. Véletlenül épen melléje kerültünk néhányan. A hatalmas énekkar a 124. zsoltár éneklésével kezdte. Odahajolt hozzám. Nem véletlenségből énekelik ezt a zsoltárt, mondotta. Ennek e zsoltárnak nagy múltja van. Mikor a nagy skót reformátornak egyik barátja kiszabadult a fogságból, óriási sokaság várta a hajóját Edinburgh kikötővárosában s ezt a zsoltárt énekelte a tömeg, mikor kikötött a hajó. Szemei újra megteltek könnyekkel. Talán skót Őseire gondolt, kik szintén sokat szenvedtek hitlikért, mint egykor beszélte nékem . . . vagy talán a hozzájuk menetelre gondolt . . . A zsinat utolsó szavai is neki szóltak. Az új elnök külön megemlékezett róla zárószavaiban. Mintha az efezusiakkal együtt érezték volna, hogy „az ő száját többé nem látják" . . . Csak négy év múlva találkozunk újból, mondotta W. Park. Az utolsó négy év alatt is sok ismert arczot, sok kedves hangot elvesztettünk. Mindannyiunknak, különösen a kontinens országbelieknek Őszinte szívből jövő imája, hogy kedves főtitkárunkat Pittsburgban viszontláthassuk. De elénk mered a kérdés: vájjon kik találkozunk? ... Ha itt a földön nem is, de a végtelenség világában, Isten trónusánál bizonyára találkozunk . .. A gyűlés után kezet fogtunk még vele -— a viszontlátásra. Ily hamar tudtuk meg, hogy ez a viszontlátás már csakugyan nem itt, ezen a földön lesz . . . Mint az ősz pátriárka, ő is megtért íme atyáihoz jó vénséggel. . . Hullassunk egy-egy forró könnyet innen, a távolból érte. Adjunk hálát az Istennek, hogy nagy szívében a mi sokat szenvedett magyar református egyházunk is helyet talált. Áldjuk az Istent, hogy eddig is megtartotta. S szálljon trónusához mindannyiunk imádsága, hogy a kidőlt hatalmas czédrus helyett növesszen számunkra másik czédrust, az elköltözött barát helyett másik igaz barátot; a kihalt szív helyett másik szivet, mely ép oly igaz, önzetlen szeretettel tudjon szeretni minket, mint a boldog emlékezetű „nagy öreg ember!" Zürich, július 18. Dr. K. I. BELFÖLD. Templomavatás Lupényban. Hol is lehet ez a Lupény? — kérdi bizonyára a Prot. Egyházi és Iskolai Lap sok olvasója. Lupény Hunyadmegyének a legdélibb sarkában van, egy-két kilométerre a román határtól. Egyébként pedig igen élénk bányaváros, a honnan sok millió métermázsa kőszenet szállítanak el mindenfelé. L:ikói is leginkább bányászok, az intelligenczia túlnyomó részét a hatalmas bányatársulat tisztviselői teszik. Református mindössze is kevés van köztük. Ez a maroknyi kis kálvinista sereg, élén buzgó lelkészével és gondnokával, szép templomot épített Isten segítségével; elgondolhatjuk, hogy sok áldozat árán, mert hát könnyebb dolog ám a Hajdúságban kálvinistának és magyarnak lenni, mint Erdély határszéli vidékein, a román tenger közepette. De a templom mégis felépült, Isten hajlékául, a magyarság egy új bástyájául. Konrád György lupényi lelkész szeretetteljes meghívására a Bethánia-egyesületnek mintegy húsz tagja (az énekkar tagjai) utazott Lupényba, hogy énekével némiképen segítségére legyen a lelkipásztornak és presbitériumának. Különös jelentőséget adott az ünnepnek, hogy megjelent dr. Kenessey Béla erdélyi püspökünk, Jánó Alberttel, a hunyadi egyházmegye esperesével és számos lelkésszel; ott volt Mara László főispán, az egyházmegye főgondnoka is. Hogy a dolgokban egy kis rendet tartsak, azon kezdem, hogy a püspök úr július 5-én, szombaton délután érkezett meg ; a Bethánia kis csapata hasonlóképen. Már útközben láttuk annak a tiszteletnek spontán megnyilatkozását, a mely a püspök úr személyét környezi; Petrozsényban kijött üdvözlésére a város apraja-nagyja; természetesen elsősorban a ref. egyház; de a többi felekezetek, világi intézmények sem hiányoztak Ott lát-