Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1913 (56. évfolyam, 1-51. szám)

1913-07-13 / 28. szám

„Egyszerűség meg a kötelesség!" Milyen jól jellemzik ezek a szavak, — a saját szavai. Mint pap ég a vágytól hirdetni Isten igéjét. A maga lelkéből, — úgy a mint azokon az érzékeny húrokon átszűrődnek az égi hangok. Nagyon szeret prédikálni! Mikor egy-egy nagy ünnepen körülüli híveinek díszes serege, a törékeny test szinte összeroskad az égi tűzben, mely lassan megemészti a gyönge erőt, de a mely nem ég hiába. Ezer szem könnye, ezer ajak sóhaja, ezer meghatott szempár meleg pillantása mutatja, hogy nem is tart tőle, de . . . ez az ő élete. Mikor az utolsó napokban orvosa azt mondja neki, hogy meggyógyul, de nem szabad többet prédikálnia, szinte haragos kétségbeeséssel kiált: „Miért élek én akkor?" És bizonyára a legnehezebb harczot akkor vívta meg önmagával, a mikor betegágyán elkészült csöndes türelemmel várni esperesbarátját, hogy káplánt kérjen általa. De nemcsak a nagy alkalmak szónoka volt. Mindig szerette és ambiczionálta a maga munkáját. Hiszen még nagy betegen is maga végezte dolgát. Régi, hű munkatársa nem akarja magával engedni egy temetésre, mely rájuk vár. De nem lehet visszatartani. Pedig látszik rajta, hogy nem bírja meg az útat. Valóban úgv is kell hazaküldeni a háztól kocsin. De feladatát elvégezte. A legegyszerűbb koporsó mellett is meghatottan hirdette az igét. Ott is mélyen szántott. Sokszor merész volt megsuhogtatni az igazság vesszejét is, — nem egy emléke maradt fenn. A legveszedelmesebb feladat, de ő azt is művészien oldotta meg. „Egyszerűség meg a kötelesség." Ezek vezérelték. Folyton dolgozó, semmiféle munkát meg nem vető ember volt. Virágos, gazdag kertjében ott találta már a kelő nap. Igényei a legszerényebbek, a legkevesebbel beérte. Került minden hívalkotást. Nemcsak kerülte, valósággal valami szent haraggal tekintett rá. Nem tudta tűrni, gyűlölte a dologtalanságot és az úrhatnámságot. Ostorozta is. Nem egy helyen sebet is vágtak éles szavai. Sokan aztán komornak is tartották. Igaz, hogy volt is tenne valami a befelé élő, az eszmények világában járó ember elégedetlen kedvetlenségéből. És különösen az utóbbi években, a mikor nehéz betegsége mind jobban elfogta, sokszor látszott kedélyén a Vajda János emberkerülő borongása is. Pedig érző szívű, jó barát volt. Játszi kedv is lakott lelke legmélyén és vidám szellemével sokszor társaságot tudott felvillanyozni. Szelid, komoly keresztyén világnézetéről ezerszer tett vallomást. Talán a legszebben ezekben a szavakban : „Az élet olyan óriási dolog, melyet a mi szemünk a maga egészében sohase lát. Mi csak részleteket látunk belőle és ezek diszharmonikusak, szomorúak, keserűek, de a ki az életet a maga egészében láthatja, az gyönyörködik az isteni harmóniában. A földnek egy darab röge piszkos sár, pedig az egész föld fényes ragyogó csillag." Utoljára hagytam, hogy, mint íróról szóljak róla. Fényes tehetsége ezen a téren ragyogott a legszebben. Irró volt a valódi, vérbeli fajtából. Nem azok közé tartozott, a kik maguk adják maguknak a költő nevet, hanem azok közé, a kiket az méltán megillet. — Pedig tagadhatatlan, hogy erejének tekintélyes részét nagyon is efemer értékű dolgokban forgácsolta el. A vidéki (különösen székesfehérvári) apró lapokat táplálgatta a dús szellem, a mely ha méltó helyen észreveszik és kellő irányításban, bátorításban, támogatásban részesül, hazai szépirodalmunk egyik büszkeségévé válhatott volna. Különösen, ka mély humorára gondolunk — a legnehezebb és legritkább műfaj — ő kétségtelenül sokat tudott volna adni ezen a téren is. De mint író, alkotott maradandót is. Egyházias jellegű népi irodalmunkban — bátran kimondhatjuk — nem akadt párja. Nem akadt, a ki akár a meseszövésben, akár a művészi kidolgozásban versenyezhetne vele. Minden írói tehetsége ragyogóan megnyilatkozik a szépszámú dolgozatokban, a melyekkel Koszorú-füzeteinket, Prot. Árvaházi Naptárainkat és egyéb vallásos kiadványainkat gazdagította. (1911-ben egy kötetet is gyűjtött össze belőlük „Templomsoron" czímmel.) Tárgyával sokszor a dicső és küzdelmes múltba kalandozik el, majd az örökegy emberi vonásokat, bajokat, gyöngeségeket öleli fel, de a legmodernebb kérdésekkel is megbirkózik. „A szoczialista" és az „Amerika nyomorékja" a ma legnehezebb kísérleteinek vészes árnyékát festi erős művészettel. Nyelve nem a keresett népies nyelv, az igazi, töröl metszett magyarság. A legegyszerűbb emberhez is közel áll, de élvezi a legműveltebb is. Természetszeretete színes képeiben megható gyöngédséggel tükrözik vissza, de előadásának igaz gyöngyeit a biblia szépségei és örök igazságai alkotják és ezek a fenségesen beillő idézetek bizonyítják, hogy itt is az maradt, a ki minden erejével lenni akart, Isten igéjének szolgája, az egyszerűség és kötelesség embere. * Ilyen szép szellem szállt el a töredékeny testből, melyet június hó 6-án délután 5 órakor kísértünk a sárbogárdi ref. híveknek. Sárbogárd egész községének és vidékének, sok-sok hű barátnak fájó részvételével a csendes bogárdi temetőbe. Koporsója mellett a háznál régi barátja, Lévay Lajos esperes, a templomban Urházy Lajos egyházmegyei főjegyző és a sírnál e sorok írója szolgáltak, mindnyájan mély meghatottsággal és az elhúnyt iránti igaz szeretettel. „A derék nem fél az idők mohától!" Szeretjük hinni, hogy a Forgács Endre derék neve és emléke soká fennmarad mind több-több szívben jó magyar népünk körében. Szeretjük hinni, hogy az a magyar ref. egyház, a melynek mind halálig olyan hü szolgája volt, szintén megemlékezik róla és — a maga javáért — leteszi sírjára a legméltóbb babérágat. A mi szerény meggyőződésünk azt súgja, hogy a legkedvesebb megemlékezés az lesz, ha összegyűjtetvén szétszórt szép munkái, odatétetnek gazdagságul minden iskolai és népkönyvtárunkba vigasztalóul, bátorítóul, vonzó, kedves, bölcs tanítómesterül sok-sok magyar ref. ház asztalára. Adja Isten, hogy