Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1913 (56. évfolyam, 1-51. szám)

1913-07-13 / 28. szám

magyar népnevelés még ma sem érte el minden tekintetben és mindenütt férfikorát. Annak a nagy férfiúnak eszméi még sokban várnak megvalósulásra. — Nekünk is hálás kegyelettel kell megemlékeznünk róla, az első magyar felelős kultuszminiszterről, a 48: XX. megalkotójáról. Jó, ha az ő alkotásai, ideáljai, a lelkekben felújulnak. Szükség van most jobban, mint valaha, nagy gondolatokra és tettekre. És Eötvös szelleme inspiráczió mindazon dolgokra nézve, a melyek nemzeti életünk erősbülését, bővítését czélozzák. Katecheták kongresszusa. A róm. kath. katecheták nagy tábora gyűlt össze az Iparművészeti Múzeum palotájában, a kiállítással kapcsolatos kongresszusra. Az ottani tanácskozások élénken illusztrálták, hogy mily nagy jelentőséget tulajdonít a róm. kat. egyház e téren is az ifjúsággal való beható foglalkozásnak. A vallástanítás és ennek hivatalos organnmai nem is lehetnek mostohagyermekei az élni óhajtó és a jobb jövő után vágyódó egyháznak. TÁRCZA. A Presbiteri Világszövetség aberdeeni zsinata. v m. A magyarok skócziai útja. Utunk Aberdeenig. Az Aberdeenbe vivő négyórás út igen kellemesen telt el. Alig hogy megkezdtük a szép útat, máris érdekes látványban volt részünk. Vonatunk a világ egyik legművészibb alkotású hídján, a több km. szélességű tengeröblöt mintegy száz méter magasságban áthidaló Forth-Bridge-en vitt keresztül. A kissé ködös időben csak a hatalmas méretű üres vascsövekből készült íveket és pilléreket láttuk, meg mélyen, alattunk a tengert. Azután tipikus skót tájak következtek. Enyhe hajlású, alacsony dombok buja zöld legelőkkel, legelésző birkákkal. Az idő szép lassan kiderült. Újra közelebb mentünk a tenger partjához. Közben nagy katona-táborok mellett vitt el utunk. Csakhamar elérkeztünk a második tengeröbölhöz, melyet az előbbinél jóval alacsonyabb, de körülbelül ugyanolyan hosszú híd, a Tay-Bridge ível át. Dundee városát elhagyva, Arbroathban állt meg a vonatunk, hol ismerős arcz tekintett be hozzánk váratlanul, a mi kedves budapesti skót lelkészünk. Még előző nap este eljött Edinburghból, hogy ott töltsön egy éjszakát, a hol a bölcsője ringott valamikor. Az éjszakához még egy jó órát akart csatolni, azért csak a következő vonattal jött Aberdeenbe. Megható az is, a mikor valaki, a ki oly messzire elszakad a szülőföldjétől, visszatér néhány órára arra a helyre, hova kicsiny gyermekkorának oly sok kedves emléke fűződik. Egész útunk olyan volt, mintha játszottunk volna a tengerrel: hol egész közel ment hozzá, hol újra elszaladt tőle gyorsan és simán tovagördülő vonatunk. A tenger meg, mintha csalogatott volna minket: szilaj csapkodással ugrándozott a beugró sziklás szakadékokba. A part egyre magasabb, egyre sziklásabb lett, a mint Aberdeen felé közeledtünk. Vonatunk is egyre közelebb ment a part széléhez. Mintha érezte volna, hogy a hullámok akkor sem tudnak fölkapaszkodni hozzá, ha a legharagosabban ostromolják is a kiálló kemény sziklákat. Féltizenkettő felé járt már az idő, a mikor elénk tünedeztek a gránitváros körvonalai. Aberdeenben. Az állomáson a budapesti theologiának egyik künn tanuló növendéke várt reánk. Mindannyian örömmel pillantottuk meg napbarnította arczát, de különösen a tolnaiak. Nekik nemcsak honfitársuk, hanem földijük, egyikmásikuknak meg még hozzá atyjafiúk is. Ki is utalványozták neki mindezeken a czímeken a testvéri csókokat. A nagy csókolódzásban és kérdezősködésben szinte elfelejtették, hogy csomagjainkkal is kellene valamit csinálni. Lassankint azután azokra is rákerült a sor. Nagy örömmel hallottuk, hogy mindannyian egy magánszállóban kapunk szállást a város főútján. így legalább egymásra találunk és kisegíthetjük kissé könnyebben az angol nyelvvel sehogysem álló társainkat. E felett való örömünkben el is határoztuk mindjárt, hogy kocsira rakjuk a csomagjainkat, mi pedig az apostolok lován vonulunk be a gránitvárosba. Nagy nehezen kerítettünk is egy lapos tetejű kocsit s a mikor a rémszéles patájú, szőrös lábú angol ló elindult a kocsival, mi is útrakeltünk. A mélyebb helyen fekvő vasúttól hamarosan feljutottunk a város legszebb útjára, az Union-Streetre. Kellemes benyomást tesz az idegenre a szép fehéresen csillogó gránitkövekből összerakott épületek hosszú sora, melyet oszlopcsarnokok, erős tornyok, gótikus templomok tarkáznak. Hamarosan odaértünk lakóhelyünkhöz, a 451. számhoz, az Osborne Priváté Hotelhez. Gyorsan megállapítottuk, hogy van „egy kis különbség" közte meg az edinburghi „North British Hotel" közt. Az ottani „high life" után különben sem ártott egy kis puritánizmus. Hamarosan haditanácsot tartottunk. Elég nehéz feladatot kellett megoldanunk: 13 magyart 4 szobában elhelyezni. De valahogyan mégis csak megoldottuk pótágyakkal, meg kettős ágyakkal. Megpróbáltuk még délelőtt az elszállásoló bizottságnál, hogy nem kaphatnánk-e több szobát? A városban már nem adhattak. Egy közeli városkában kaphattunk volna csak, így tanácsosabbnak tartottuk ott maradni. As antialkoholismus hódítása. Hamarosan „átestünk" az első déli étkezésen, az első lunch-ön is. Nem volt nehéz megállapítanunk, hogy bíz a közt, meg a magyar ebéd közt „nagy közbül-