Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1913 (56. évfolyam, 1-51. szám)

1913-07-13 / 28. szám

magyar népnevelés még ma sem érte el minden tekin­tetben és mindenütt férfikorát. Annak a nagy férfiúnak eszméi még sokban várnak megvalósulásra. — Nekünk is hálás kegyelettel kell megemlékeznünk róla, az első magyar felelős kultuszminiszterről, a 48: XX. megalko­tójáról. Jó, ha az ő alkotásai, ideáljai, a lelkekben fel­újulnak. Szükség van most jobban, mint valaha, nagy gondolatokra és tettekre. És Eötvös szelleme inspiráczió mindazon dolgokra nézve, a melyek nemzeti életünk erősbülését, bővítését czélozzák. Katecheták kongresszusa. A róm. kath. katecheták nagy tábora gyűlt össze az Iparművészeti Múzeum palotájában, a kiállítással kap­csolatos kongresszusra. Az ottani tanácskozások élénken illusztrálták, hogy mily nagy jelentőséget tulajdonít a róm. kat. egyház e téren is az ifjúsággal való beható foglal­kozásnak. A vallástanítás és ennek hivatalos organnmai nem is lehetnek mostohagyermekei az élni óhajtó és a jobb jövő után vágyódó egyháznak. TÁRCZA. A Presbiteri Világszövetség aberdeeni zsinata. v m. A magyarok skócziai útja. Utunk Aberdeenig. Az Aberdeenbe vivő négyórás út igen kellemesen telt el. Alig hogy megkezdtük a szép útat, máris érdekes látványban volt részünk. Vonatunk a világ egyik legmű­vészibb alkotású hídján, a több km. szélességű tengeröblöt mintegy száz méter magasságban áthidaló Forth-Bridge-en vitt keresztül. A kissé ködös időben csak a hatalmas méretű üres vascsövekből készült íveket és pilléreket láttuk, meg mélyen, alattunk a tengert. Azután tipikus skót tájak következtek. Enyhe hajlású, alacsony dombok buja zöld legelőkkel, legelésző birkákkal. Az idő szép lassan kiderült. Újra közelebb mentünk a tenger partjához. Közben nagy katona-táborok mellett vitt el utunk. Csakhamar elérkeztünk a második tenger­öbölhöz, melyet az előbbinél jóval alacsonyabb, de körül­belül ugyanolyan hosszú híd, a Tay-Bridge ível át. Dun­dee városát elhagyva, Arbroathban állt meg a vonatunk, hol ismerős arcz tekintett be hozzánk váratlanul, a mi kedves budapesti skót lelkészünk. Még előző nap este eljött Edinburghból, hogy ott töltsön egy éjszakát, a hol a bölcsője ringott valamikor. Az éjszakához még egy jó órát akart csatolni, azért csak a következő vonattal jött Aberdeenbe. Megható az is, a mikor valaki, a ki oly messzire elszakad a szülőföldjétől, visszatér néhány órára arra a helyre, hova kicsiny gyermekkorának oly sok kedves emléke fűződik. Egész útunk olyan volt, mintha játszottunk volna a tengerrel: hol egész közel ment hozzá, hol újra el­szaladt tőle gyorsan és simán tovagördülő vonatunk. A tenger meg, mintha csalogatott volna minket: szilaj csapkodással ugrándozott a beugró sziklás szakadékokba. A part egyre magasabb, egyre sziklásabb lett, a mint Aberdeen felé közeledtünk. Vonatunk is egyre közelebb ment a part széléhez. Mintha érezte volna, hogy a hul­lámok akkor sem tudnak fölkapaszkodni hozzá, ha a legharagosabban ostromolják is a kiálló kemény sziklá­kat. Féltizenkettő felé járt már az idő, a mikor elénk tünedeztek a gránitváros körvonalai. Aberdeenben. Az állomáson a budapesti theologiának egyik künn tanuló növendéke várt reánk. Mindannyian örömmel pil­lantottuk meg napbarnította arczát, de különösen a tol­naiak. Nekik nemcsak honfitársuk, hanem földijük, egyik­másikuknak meg még hozzá atyjafiúk is. Ki is utalvá­nyozták neki mindezeken a czímeken a testvéri csókokat. A nagy csókolódzásban és kérdezősködésben szinte el­felejtették, hogy csomagjainkkal is kellene valamit csinálni. Lassankint azután azokra is rákerült a sor. Nagy öröm­mel hallottuk, hogy mindannyian egy magánszállóban kapunk szállást a város főútján. így legalább egymásra találunk és kisegíthetjük kissé könnyebben az angol nyelvvel sehogysem álló társainkat. E felett való örö­münkben el is határoztuk mindjárt, hogy kocsira rakjuk a csomagjainkat, mi pedig az apostolok lován vonulunk be a gránitvárosba. Nagy nehezen kerítettünk is egy lapos tetejű kocsit s a mikor a rémszéles patájú, sző­rös lábú angol ló elindult a kocsival, mi is útrakeltünk. A mélyebb helyen fekvő vasúttól hamarosan fel­jutottunk a város legszebb útjára, az Union-Streetre. Kellemes benyomást tesz az idegenre a szép fehéresen csillogó gránitkövekből összerakott épületek hosszú sora, melyet oszlopcsarnokok, erős tornyok, gótikus templo­mok tarkáznak. Hamarosan odaértünk lakóhelyünkhöz, a 451. számhoz, az Osborne Priváté Hotelhez. Gyorsan megállapítottuk, hogy van „egy kis különbség" közte meg az edinburghi „North British Hotel" közt. Az ottani „high life" után különben sem ártott egy kis puritániz­mus. Hamarosan haditanácsot tartottunk. Elég nehéz fel­adatot kellett megoldanunk: 13 magyart 4 szobában elhelyezni. De valahogyan mégis csak megoldottuk pót­ágyakkal, meg kettős ágyakkal. Megpróbáltuk még dél­előtt az elszállásoló bizottságnál, hogy nem kaphatnánk-e több szobát? A városban már nem adhattak. Egy közeli városkában kaphattunk volna csak, így tanácsosabbnak tartottuk ott maradni. As antialkoholismus hódítása. Hamarosan „átestünk" az első déli étkezésen, az első lunch-ön is. Nem volt nehéz megállapítanunk, hogy bíz a közt, meg a magyar ebéd közt „nagy közbül-

Next

/
Oldalképek
Tartalom